Homage a Goya

Madridban alkonyodott.

Még a réten a lányok kifeszített kendőjéről Jancsi bohóc vígan ugrik az égre. Még tart az aratás. De a kikocsizó nők hintaja már hazaidnult. A krémszínű kertben a hinta megállt.

Francesco menekülve lépett ki az Eskoriálból, s nem kívánt hátra se nézni. A kapu bezárult mögötte. Útján vak muzsikus gitárja kísérte.

Esteledett. A modellek arcképe hamuszürke lett a magánytól: Egy rizsporos arc. Egy lekókadó virág. S a gyönge láb mellett a pusztulás kutyája ugat.

A város fölött elsuhognak az óriás denevérember súlyos szárnyai. Goya hallja őket, s macskaszeme élesedik a homályban. Látja a hüllőszerű állatembert manikűrözni rettentő karmait, hogy majd meztelen testekbe vájhassa őket, s zsákmányát poklokra vigye. Látja az arctalan fantomot, a butaság csuklyás hölgyét sétája közben, a boszorkányszombat bénult borzadályát: az egyenruhás ebet, a bagolypofájú politikust, fejeket, melyek gazdátlanul hevernek, szamarat, ki emberre hasonlít, hátán üvegkoporsóban nyugszik a halál. Hallja az erőszak roppant lépteit, csillagtalan háborúk jajjait.

Francesco! Ébredj! Csukd be lázálmos könyvedet! Hadd szabaduljunk évszázadok részegült rémképeitől, az örökkön éppen most beálló halál ezerarcú vízióitól. Madridban egyszer - meglásd - hajnalodik majd, s a tavirózsák kiterjesztik szirmaikat.

Budavári gótikus szoborlelet

Bennük fájdalommá koptak az Anjou-kori örömök.

Az udvaroncok bálokban és udvarlástól hajlékonyult testét

megtörték a századok.

Repedéseiken csikorog a múlt,

kihasított szájukon sikolt az idő.

Mosolyukból ellopott egy darabot a pusztulás.

Ruhájuk könnyen omló redőit megszaggatta a történelem.

Emberalkotta szobrok hiú nyugalmát odahagyva

a kőbe lassan visszalép a mozdulat.