„Ne felejtsük el legalább futólag elismerésünket kifejezni a leg­első radikális iránt. Annak a személynek, aki minden legendánk, mítoszunk és a történelmünk szerint (és ki tudja, hogy hol végződik a mitológia és hol a történelem – vagy azt, hogy melyik melyik), az ember által ismert legelsőként lázadt fel a hatalmon lévők ellen, és ezt olyan hatékonyan tette, hogy királyságot is szerzett magának – Lucifernek.”  - Saul Alinsky

A nyelvi tisztaság olyan, mint a friss levegő, mint az értelmezhetővé tett világ, a zavar, akkor következik be, ha megbomlik a szavak természetadta jelentése. Ahogy Susan Sontag írta, Egyre távolabb a szótól élünk. Politológiai, szociológiai, történelmi fogalmak kuszasága zavarja össze jelentésüket.

Mi a diktatúra? Valamely személynek vagy csoportnak az erőszakra épülő hatalomgyakorlása. A kisebbség uralkodásra való kísérlete, amelyet a demagógia, a demokrácia hamis szólamai fednek el. Lehet így is. A népakarat titkos és szabad választásokon (mint legfőbb demokratikus intézmény) megnyilvánul meg, s azt - a kisebbségi jogok érvényesítése mellett - a törvényes rend megőrzése érdekében minden állampolgárnak tiszteletben kell tartania. Diktatórikus módszerekkel pedig nem lehet demokráciát építeni. Más oldalról viszont felmerülhet, diktatórikus-e az a rendszer, amely a választói szabad akarat nagy többségét tudja maga mögött, s döntéseit nagy fölénnyel gyakorolja. Akkor emiatt korlátozható-e a felhatalmazás mértéke, csak azért, mert ez az arány már a diktatúra kiépítéséhez is elvezethet? De más oldalról növelhető-e azon erőknek akarata, akik nem kaptak kellően erős felhatalmazást a népakarat képviseletére?  A közéletben az ellentétes erők egyensúlyi helyzete könnyen kibillenthető egy-egy hangos csatakiáltással, az erőszaktétel erejével, a csődülettel, az elégedetlenség feltüzelésével, amely destabilizáció erőforrása, s egyben a legalkalmasabb helyzet a diktatúra építésére. E kérdések mentén az is felmerülhet, hogy a közhatalom gyakorlásának a legjobb formája-e a képviseleti rendszer, amely e felhatalmazásokkal a képviselők akár korrupciós hálókat, maffiakapcsolatokat is felépíthetnek, olyan túlhatalmat generálhatnak, amellyel a közintézmények működését akadályozhatják, a közvagyont megdézsmálhatják, akár feladatukat végző dolgozókat megfenyegessenek. A házmester-szocializmus szervezetbe beépülő hatalomgyakorlására az 50-es évek már példát mutatott. Aztán jogos-e más kontinensek egyeduralmi, dinasztikus hatalomgyakorlását, amelyet az emberek többsége elfogad (pl. Líbiában Kadhafi elismerten jóléti államot épített), a demokrácia nevében elgyengíteni, megbuktatni kormányzatokat, s háborúkat, káoszt, nyomorúságot szállítani nekik?

Vajon népszerű lenne-e a fejlett nyugati demokráciák vezetőinek szemében, ha a mészároslőrincezők egyben fellépnének a világ összes, kb. 7000 pénzmágnásának vagyonosodása ellen, a tőkefelhalmozás és hatalomkoncentráció elképesztő mértéke ellen? A FED ellen, mint magántulajdonban lévő pénzügyi monopóliummal szemben? Nem hiszem, hogy a brüsszeli bürokraták velük tüntetnének akkor is. A banktitkokat féltve őrző pénzbürokraták ellen?

Mi a demokrácia? Következhet-e demokrácia az erőszakból? A guillotine-építő francia forradalom, a milliók halálos ítéletére és bitófákra épített októberi szocialista forradalom, az arab tavasz, a színes forradalmak, Majdan tér - nem ezt látszik igazolni. A fasizmus a népakaratra hivatkozott, szocialista ígéretekkel állított maga mellé tömegeket. Az  akasztófa-hurcolók, börtönnel fenyegetők, a verbális terrorizmuson érleltek, az Aranysárkány lapjairól előlépő Liszner Vilit idéző hősők, a törzsi társadalmakból előlépő woodoo Orbán-dobverők, a „pusztuljon minden fideszes, lógni fogtok mind, az Andrássy úton végig” erőszakcselekményei egy tisztes baloldali politikai harc szlogenjei? Nem hiszem.

Korunk új szókészlete már csak jelzős szerkezetekben fejezhető ki: olyanokban, mint verbális terrorizmus, bombázókkal szállított demokráciaexport, humanitárius zsarolás, politikai korrektség, mint korunk cenzúrája, hibrid háború, liberáldiktatúra stb.

Tüntetők masíroznak a „nép” másik (egyelőre úgy tűnik jelentősebb számú) fele ellen. Biodíszletként – ahogy olvastam találóan valahol. A társadalom másik felének gyalázásának szándékával. Gyűlölettől telten üvöltözve a gyűlöletbeszéd ellen. Hogy aztán jelenthessék az orwelli világkormány hatalmasságainak:

„S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

A világ a gorgók fogságába került.” Kígyók kígyóznak.” Mindenki tudja, csak tükörből, s a fénylő pajzson nézheted valódi arcát. Ha belenézel szemébe kővé válik a szíved, elveszted személyedet, csak későn veszed észre, hamis illúziók mélyére vettettél.

Ezennel protestálok az Ótestamentum ellen. Tele van zsidó emberek történetével, sőt a Szent Könyv ismeretlen szerzői zsidóságukat is vállalva a világ tiszteletre méltó iratát alkották meg. Számos példázatot olvashatunk benne jó és rossz zsidó származású emberekről, akiknek sorsa minden idők számára példát jelent. Tettek jót vagy rosszat, de életükre közös tapasztalatként tekint az utókor. Emberek, akik a szakrális térben, akár bűnöket is elkövettek, de tanulságot, tanúságot adtak Isten szándékairól. De ez időtől már más megítélés érvényes. Mert ne is tagadjuk túl sok rosszat cselekvő zsidó ember szerepel ebben a könyvben, s az ma már nem számít, hogy ezt a művet zsidók és keresztények is szent könyvüknek tekintik, hogy templomokban és zsinagógákban idéznek belőle, ezennel tiltó listára ítéltetik.

Ezennel protestálok a véleményterror ellen, amelyet egykor Babits alkalmazott, mert a kizárólag saját üdvösségét kereső Jónásról írt elbeszélő költeményt, Kierkegaardról sem feledkezzünk meg, aki Ábrahámról a potenciális gyilkos apának sorsáról értekezett, s Mann József trilógiája is csupa-csupa zsidógyűlölet, hiszen József testvéreinek gyarlóságairól éppúgy megemlékezett grandiózus regényfolyamában. És hosszan lehetne sorolni a példákat. Bizony-bizony e pillanattól fogva be kell tiltani ezeket a polkorrektnek meg nem felelő „szennyműveket” is.

A fentiekből következik, hogy protestálok Ambrózy Áron, Vésey Kovács László, Megadja Gábor a Keménymag véleményműsorában szereplők meghurcolása ellen, akik uram bocsá… egy nyelvi játék, szóferdítés technikájával élve Jakab Pétert a zsidó nép egyik pátriárkájával, Izsák és Rebeka kisebbik fiával hozták összefüggésbe. A beszélgetés során a Jobbik Jakabot inkább a zsidózással már múltban is nemegyszer összefüggésbe hozott pártfit emlegették, s könnyen eszünkbe juthat a testvérét egy tál lencséért, az elsőszülöttség jogaitól Ézsaut csellel kifosztó bibliai alak, tehát Vona szellemének szűkkeblű utóda Jakab Péter.  Bizony-bizony szörnyűség történik itten! A zsidóság ősatyját felemlíteni egy anagramma-szerű játék formájában! Minden bibliai parafrázist, minden ótestamentumi témát szépirodalmilag feldolgozott művet a mai naptól el kell tüzelni, mert az antiszemitizmus árnyéka borul rájuk. Ja! és Charlie Hebdo? Inkább döntsön erről Jakab Péter, hogy a kétmillió européer kiállása Párizsban hogyan alakított egy „jobbik” véleményt az e lapban megjelenő humor határairól. A zsidóságot éppúgy, mint Mohamadet vagy Jézus Krisztus pellengérre állító karikatúrákban ugye nem kell-e látnunk semmi kivetnivalót? Leo Taxil Szórakoztató Bibliája, játékos parafrázisként bejárta a fél világot, de mostantól ez is szentségtörés lesz, mert a kedves humor eszközeivel láttat egy örökzöld vagy éppen spirituális történetet?

És ha már elégettünk minden könyvet, elégettük a Bibliát is, talán a papokat és rabbikat is, akik istentiszteleteken gyakran idéznek e fent említett műből, még egy tanácsot érdemes adni  Swift modorában az antiszemitizmus ellen:

Ha kiirtanánk minden más vallású, más faji identitású embert a föld kerekéből, akkor nyilvánvalóan sikeresen harcolnánk az ellen, hogy bárki is a zsidóság hangalakú kifejezést a szájára vegye.

Összedőlt vár a homokozóban

Mi az autonómia?

Intézmények, belső ügyeire vonatkozó önkormányzati joggyakorlás? (A természetes körére szorult centralizáció és az egyének szabadságát, erejük kifejlését biztosító autonómia – íme Eötvös államának két sarkköve. (Péterfy Jenő)

Autonóm ember az, akinek, belső törvényszerűségei önálló létet biztosítanak. Az észnek az a képessége, amelynél fogva erkölcsi törvényt szab önmagának.

 „E tanévben az Orbán-rezsim kultúrcsapatai támadást indítottak az SZFE ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes egyetemi szenátust és az SZFE szabadságát. Csapataink harcban állnak. Az egyetemi vezetés és a HÖK a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” (Nagy Imre beszéde szabad, SZFE-s autonóm átiratban)

Vidnyánszky Attila ismert és elismert, konzervatív értékek mentén megszülető munkásságának elismerésesééül az újonnan kinevezett kuratóriumi bizottság élére került. Ígéretei közt szerepelt többek között, mindenki taníthat és tanulhat úgy, ahogy eddig, a változások az eddig kialakult gyakorlatot nem érintik. De nem, mégsem… Mért nincs a kuratóriumban szabadelvű szereplő – zúgolódnak a forradalmárok. Miért? Mert mindegyik az egyetem oktatója. Miért nem hozták helyzetbe őket a döntéshozatal előtt? Miért? Mert akkor is a haditerv már létrejött, csak a hadüzenet szövege változott volna. Kis művészi érdekcsoportok akciója ez, amelyhez egy nemzeti és nemzetközi kormány-buktató erő adja hozzá öklét, fegyverét. Az üggyel kapcsolatban – a világválság ellenére is - az EP kulturális bizottsága is lépett, a szegény fiatalok érdekében tárgyalást kezdeményezett, mint egykoron trágár Blanka és Timmermans úr szívélyes kézfogóján. Vidnyánszky Nemecsek Ernő – vízbe lógattatott, kigúnyoltatott, megaláztatott; elkergetett beregszászi senki mögött nincs még egy jól összerágott gittegylet sem, még közepes tehetségű fiát is a tehetséges vagy szólamaival a gyermekhússal táplálkozó boszi mézeskalács házikójába csalták, hogy a liberális levesben forralják eggyé. Egy kedves tanuló szomorúsága jutott eszembe, aki mind a négyszer a harmadik fordulón bukta el a felvételit, amikor is mindig egy-egy aktuálpolitikai eseményről kérdezgették vizsgafeladat gyanánt. Ki belépsz ide, légy libsevik, vagy hagyj fel minden reménnyel!

Milyen harc dúl itt valójában, dúl a kultúrharc?  Harc a tanárválasztásért, a vezetők és a portás és a takarító megválasztásáért természetesen és egyszerűen, ideológiai alapon.  Holnap már ez a harc lesz a végső, hogy ne legyen más eredmény csak jeles, ne tanítson szigorú tanár, ne tanítson olyat, ami nehéz tananyag, ami a tanulóknak nem tetszik, legyen a pedagógus legalább annyira szórakoztató, mint egy akciófilm, engedjük a tanuló mobilhasználatát a zárthelyin, sőt négy-hat év hallgatói jogviszony után mindenki kapjon diplomát. A fiatal alakítsa ki értékrendjét, világlátását úgy, hogy csak és kizárólag egy, igaznak mondott érték- és világrend tételei mutassák meg a helyes utat számukra. Egyáltalán minek is vannak szülők, minek is van társadalom, minek is vannak közösségi normák – le velük. Épüljön fel egy új anarcho-demokrácia, amely a régi, népi demokráciának aposztrofált diktatúra mintázatát követi. Legyen a Tanácsköztársaság, azaz a proletárdiktatúra az eszmény a tanköztársasági ifjú jakobinusok diktatúrájának, akiknek az önimádat új típusú mintaállamában még a jó isten sem parancsolhat.

Egy pillanatra, álljunk meg egy szóra. Hogyan is néz ki is az autonóm és szabad ember? Így írja egy esszéjében Rüdinger Safranski: A rossz a szabadság ára. A szabadság döntés, ez pedig felelősség. A szabadság a meg-nem-tételnek a képessége. Az SZFE forradalomból éppen ez az önkorlátozási törvény hiányzik. Ezért anarchikus, ezért kirekesztő. A sóvárgás inspirálja, amely az embert a tehetség tekintélyének zászlaja alá hajtja, az önimádat vágya fűti. Pedig az igazi tehetségek nem a politikai követelések szócsövén keresztül törnek elő. Sőt, az üres, személytelen frázisos közlemények előadása is oly módon modoros, énekük olyan fájdalmasan hamisan szól, olyan kiábrándítóan empátia nélküli előadást tükröz, amikor is még a saját, állítólag szívükből áradó 13 pontot sem tudják fejből megtanulni, de még baki nélkül felolvasni sem képesek. Menekülnek a vitától, nem mernek szembe kerülni a megtámadott kuratóriumi vezetőkkel, kordonszalagok közt érzik magukat biztonságban, a maguk virtuális igazságaik között.

 Tehát ki is a szabad ember? Van ilyen egyáltalán. Hiszen tudjuk a gyermek attól tanulja meg, hogy az ég kék, amikor az édesanyja szavain keresztül azonosítani tudja az állítás két tényezőjét. Úgy tanulja meg az igazságokat, ahogy megtanítják nekik. A mi korosztályunknak aztán jött az úttörő 10 parancsa, KISZ-táborok, sej a mi lobogónkat, fényes szellők fújják. Liberális szobaszínházakban érlelődött akkoron az új korszak, s ma egészen új, félelmeket felkavaró SZFE szabadságdiktátumok hangzavarában a világ új, eddig fel nem ismert Gorgó-arca bontakozik ki néhányunk számára.

A kiközösítés, a megsemmisítés verbális üzenetei: szűnj meg létezni, akkor majd tárgyalunk – abszurdja ez.

Pedagóguskoromban sokféle tanár-diák viszonyt ismerhettem meg. A tanár, aki, ha kinyitotta az ajtót a legyek is megszűntek zümmögni a teremben, akiért jómagam, s a diákok is rajongtak. Óriási tudással, élettapasztalattal rendelkező alkoholista, majd kirúgott tanár, hamar meghalt szegény. Fiatal tanerők, akik reggelenként engedték, hogy egy-egy tanuló fizessen nekik egy röviditalt, s ha megdobták egy fél almával beleharapott és visszadobta. Nyugdíjas helyettesítő tanár, aki amikor rászólt egy fiúra, hogy figyeljen az órán, az egész famíliájával és veréssel fenyegetőzött. A tanárnő másnap már nem dolgozott az iskolában. Szigorúságuk miatt népszerűtlen tanárok, akiket csak később emeltek piedesztálra végzett tanítványai, és sorolhatnám a példákat. Ma történelemtanárok feje hullik a porba, s a francia módra megvalósuló tanszabadság a Vas utcában is lassan gyökeret ereszt. A diszkrimináció dicséretére.

eszefe – csupa kisbetűvel. Hősies grundharc a szabadságért, az autonómiáért? Egy kuratórium megszégyenítése? Mit tett Vidnyánszky? Elfogadott egy felkérést. Az ITM ellen támadni azonban, furcsa lenne, hiszen akkor, hogyan követeljék a pénzt, paripát, fegyvert az autonómiakufárok. Az én olvasatomban VIDNYÁNSZKY neve csupa nagybetűvel írandó. Mert minden gyalázkodás ellenére is az ellenszélben szeretettel és elfogadással beszél a lázadó ifjúságról, mert nem harcol, hanem beszélgetésre hív, nem manipulál, hanem argumentálna, persze ha hagynák.

Vidnyánszky most olyan szerepet vállalt, mint Kosztolányi Aranysárkány tanárfigurája, Novák Antal, aki még utolsó pillanatban is az érettségin Liszner Vilit mentegette, ezt – a felszínes, tudásra és tanulásra nem fogékony, de heccekben oly fergeteges – diákot, aki végül a felelősségtudattal tanító és nagy tudású tanár halálát előidézi.

Védték már korábban is az egyetem kapuját a 20-es években egyetemisták, rigorózusan kiverték a nem kívánatok személyeket onnan a numerus clausus sötét éveiben. Hitték, hogy az egyetem a magyar származásúaké. Hitték, hogy a zsidóság a magyar autonómia szempontjából idegen betolakodó.

Vigyázzunk hát, ne következzék be Ronald Reagan látomása, amely e helyzetre alkalmazva valahogy így hangzana: Ha a fasizmus valaha is újra megérkezik a világra (az SZFE-re), akkor az liberalizmus képében fog megjelenni.

Amióta iskola létezik az a tanár-diák függőségi viszonyán alapul, amely elsősorban a pedagógus minősítő feladatkörében manifesztálódik.  A tanár irányító, ellenőrző tevékenységet végez, másrészt a tanteremben vagy a tanórán a társadalmi normák közvetítője is. A diákoknak szükséges az önkormányzati jog gyakorlása, de a társadalom és iskola strukturális alapjait el kell fogadniuk. A művészképzőkben még nagyobb súlya van ennek az alá- fölérendeltségnek, hiszen a tanár a hallgatója egész életpályájának irányát is formálja majd azzal, hogy szinte egyszemélyben képes lehetőségeket, szerepeket, felkéréseket biztosítani növendékeinek.  Ha a pedagógusok, az osztályfőnökök ezen hatalommal visszaélve manipulálják diákjaikat, akkor a diák autonómiájának a megsértői maguk a pedagógusok. A Tyll Attila-féle felajánlás – miszerint a blokád harcosainak felkéréseket kínált fel, nem más, mint a korrumpálás nyílt felvállalása. Visszataszító sötét világ ez. Gothár Péterek (a magyar Harvey Weinstein) visszaélései, Tylla kufárkodása, - ez az, amit Schilling Árpád úgy fogalmazott korábban: a bűn beivódott a falakba. Már nem szeretek színházba járni: a fiatal színészek harsányak, kiabálnak, gyakran nem lehet érteni, mit is mondanak, az érzelmek kifejezését a túljátszott gesztusok manírjaival helyettesítik. Egyet biztosan nem tanítottak meg nekik: az autonóm ember belső törvényeiből felépülő hitelességet.

Vidnyánszky (Vidróczki) a híres betyár