A Bakelitben
A Manifesztum Színház A kopasz énekesnő „manifesztációja”
„Az időt felfedezni minden bizonnyal annyi, mint érezni, hogy múlik.”
A Bakelitben. A lepusztultság renovált romantikája igazi alvilági környezetben. Szemben a régi gyárépületről a múlt széttört ablakai figyelik az ide érkezőt, a kőkerítés mögött lányok strichelnek, de a „romkultúrkocsma” vasajtaja mögött az alternatív művészet fellegvára vár. E miliőben stílusosan illendő egy modern, mégis mívesen színre vitt darab: Ionesco A kopasz énekesnő című abszurd komédiája. Formabontóan finomhangolású rendezői munka, mivel a hivatalos színjátszás harsány retorikáját, üres szólamait kikerülve leplezi le korunk kiüresedett nyelvi kliséit. A jelenkori színházi eszközök nagy átlagban nem tisztelik a múltat, kor- és műhamisító fordítások születnek, hogy a közönség sekélyes és önmagát viszontlátni kívánó ízlésvilágához igazodjék. Hatalmas lendület, kiabálás, izzó szenvedélyek, torz artikuláció, hamis deklamálás, s ezzel az érzelmek finomrezgései eltűnnek az előadóművészet világából. Nagyszabású képi élményeket kíván megjeleníteni, ami a modern színház kellékek alapján igazán sokrétű, gazdag és elementáris ugyan, mégis a felszín hullámverése csupán. A mélység rezzenetlen.
A mini nézőtér ellenére sincs teltház. Az előadás végén a gyér közönség tapsol, önmaga csekélységénél fogva megszeppenve, visszafogottan. Egy gyönyörű, kedves, törékeny fiatal lány jön ki a színészekkel. A rendező Varró Ilona. A létrehozott alkotás közös teljesítményük, erőteljes és hiteles.
A színpadtér csak egyetlen szimbólumot használ, a megkötözöttséget. A nézőket és a színészeket egy hálószerű kötelék választja el egymástól, amelyen csak egy alkalommal lépnek át, amikor valami lehetőség a közösségi magányból való kilépésre. Az idegen, a városi tűzoltó érkezik.
A szereplők lassú, tagolt artikulációja figyelemre ingerel, hogy aztán a közönség lelkébe oltott dialógusok leleplezzék az emberek közti fényévnyi távolságot. A társas magány álközlemények sorát teremti. A fojtott indulatokat elleplezik (kiemelik?) az álszövegek, találós kérdések, közhelyek, amelyek átveszik a nyelvi érintkezés valódi szerepét. A hamis kommunikáció mint drámai üzenet csak a szöveg modulációján keresztül manifesztálódik. Ez a köznyelvi pszeudokód olyan megnyilatkozás, amely nem azt fejezi ki, ami, hanem önmagára, jelen esetben önmaga tartalmatlanságára utal. Varró Ilona feldolgozása nem akar értelmezni, egyéni interpretációkat csempészni az előadásba, itt maga a mester, Ionesco beszélhet, mert az ifjú rendezőnő nincs híjával a művészi alázat manapság ritka adományának.
Egyedül vagyunk, egymás mellett élünk, nem egymással. Együtt élünk, mégis egyre távolabban. S egyre távolabb kerülünk a szavaktól is, már csak a nyelvi panelok, kiüresedett klisék beszélnek, fecsegnek helyettünk, s eluralkodnak felettünk. A folyamat, amely e különös és egyre aktuálisabb darab írása idején felismerhetővé vált, ma már annyira hétköznapi, hogy észre sem vesszük, hogy egy Ionesco-darab szereplőjeként éljük életünket.
MRS MARTIN: Inkább lássak mezőn madarat, mint zoknit talicskában!
MR. SMITH: Jobb egy tatár a batárban, mint egy madár a határban.
MR. MARTIN: Az angol ember háza a vára.
MRS. SMITH: Nem tudok olyan jól spanyolul, hogy megértsenek.