A beduin
Az átélt por- és homokviharok már gyermekkoromban kimarták arcomat, tátongó krátereket hagyva bőrömön. A sztyeppéken és a sivatagi vándorlásokon szemem összeszűkült a nap vakító fényétől. Vonásaim keménysége Izmael népének bibliai szenvedésében fogant. Az élet-halál harc, a létért való küzdelem emelt magasra engem itt, ezen a tájon, amely az ószövetségi időszámítás kezdetétől fogva a kegyetlenség földjének számított. E vészterhes afrikai 20. században beduin testvéreimmé fogadtam barátaimat s a közösséget, amelyben élek, s ez a törzsi eszmény kísérte minden lépésem. Ellenségeim azonban Közel-Kelet veszett kutyájának neveztek el, s szívesen láttak volna durungokkal elkergetett, véresre kövezett, kiterített páraként, mint az arab világot egyesítő, Allah-követő földi forradalmárt, közboldogító, jóléti szociális társadalmat teremtő népvezért. A magam lelkének titkos ösvényein kerestem Isten képmását, s mint egy kerengő dervis eszményeim bűvöletébe szédültem.
A nők, kedves érzékeny asszonyaim! Amazon testőrségem áldozni tudó szívének, kifinomult ösztönének nemegyszer köszönhettem életemet. Az univerzum minden kvarkja, s a test minden molekulája szeretetre éhező, és szeretőkért reszket, epedezik a kozmikus térben. A barbár világból csak az asszonyi öl, s a lágyan karoló nőiség adott vigaszt pusztításra ítélt lelkemnek. Feleségemet nem hagytam el soha, ezt nemcsak vallásom tiltotta nekem. Szívem szerint szerettem ezt az odaadó virágágyást, akinek ölelésében koldus szegénnyé váltam…, számtalanszor a szépségét szemlélő tekintetem erotikus vágyállapotba emelt, s a misztikus egyesülés során újra gazdagságomra leltem, s a lélek kincseinek tiszta forrásvizébe merítkeztem. Ringó testisége, mint a tátika szirmai nyíltak meg előttem, de oroszlánszájként nyelte el férfierőmet, amely aztán benne sokszorozottan újjászületett megint.
Éjjele gyakran lázálmok gyötörnek. Berber törzsek harcosainak fehér vászondisdása érinti arcomat; izzadok, száradok, szomjazom. Gyakran felriadok a félelmetesen barbár víziók elől menekülve. Mégis sziklaszilárd hitemben szinte megerősítenek ezek az álmok. Nem a görög – motyogtam magam elé -, hanem az arab kultúra Európa bölcsője. Europé a főisten által megerőszakolt libanoni/föníciai anya szülte Európa népeit, az antik nagybirodalmak egyszerűen csak elrabolták a kelet szellemi kincseit, hogy megbecstelenítsék, hogy 2000 év során egy népbutító szennykultúrát teremtsenek belőle. Az erkölcs halott, tekints a szépségre s tekints a mélység tükörvizébe, hogy meglásd benne Isten földi jelenlétét!
Érzem, hogy gyűlölnek, mert elutasítom őket, mert felismerem, hogy ellenemre törnek, mert átlátok rajtuk, üzleteket kötnek, mint a kofák. A nyugati képviseleti demokrácia? Ugyan. Csak hazugság, egy rejtőzködő diktatúra. „A népszavazás a demokrácia kijátszása – írom könyvemben -. Akik IGENt mondanak és akik NEMet, valójában nem juttatják kifejezésre saját akaratukat. A modern demokráciában valójában elhallgattatták őket, s csak egyetlen szó, az IGEN vagy a NEM kimondását engedélyezték nekik. Ez bizony a legkeményebb, és legelnyomóbb diktatórikus rendszer.”
Engem diktátornak mondotok, pedig népem szolgálatára tettem eskümet. A ti uratok a pénz, a hatalom, s én próbálok jó pofát vágni, ha ellenségeim közelébe kényszerít a sors. De a vágyaim Mohamed majdani országába hívnak, ahol nincs szegénység, csak szerény tulajdon, nincs uzsora, csak közadomány, s ami van, a közösségben épül nemcsak közérdekké, de közértékké. Az arab kultúra lugasának sokszínű bimbói ellepik majd otthonainkat. A szerény jólét, a gondolkodás tisztasága a jelszavam.
Szép színes selymekben járok, nem azért hogy kitűnjek, hanem azért, hogy lássák, nemes anyagból gyúrt a teremtő.
Itt, e fejemben létező országomban érzem jól magam, ahol aztán levethetem díszeimet, nem kell megkülönböztetnem magam az arctalan tömegtől, s egyszerű szerény házam fehér falai közt olcsó pólóba s laza nadrágba öltözöm. Ilyenkor gyakorta Rúmi, édes szavú költőm kötetét forgatom:
|
Szólt szívem: Láttam az ős műhelyben |
Az anyag háza teremtett élni, |
A vágy immár szertefoszlott, számomra Armageddon napja elérkezett. Gyilkosok uszulnak ellenem, nem a népem ők, felhergelt gyilkoló gépek ezek, ádázak, vérszomjasak. A Mammon ördögfiait küldte rám, már lökdösnek, köpdösnek, taszigálnak. Már tudom, megölik gyermekeimet, elveszik a vagyont, mit a pánarab felvirágzásra kuporgattam, s a világra okádják a bűnt, a pusztító értelmetlen önkényt, halottak százezreit látom. S már rángatnak, mint gyönyörű Hüpatiát egykoron…, érzem a fájdalmas ütéseket, a szégyent, kiáltom: Kegyelmezzetek!, pedig tudom nincs már jogrend, nincs törvény, s a szív elvérzett már e földön. Már nem érzek semmit, feldagadt arcomat sem kímélik, bőszült, tudatlan tömeg. S kiáltom rettentő szavam a világnak:
Mi nem támadtunk a tüntetőkre, ők támadtak minket... Az Al-Kaida alvósejtjei vannak jelen Észak-Afrikában.”
“A dzsihádisták fegyverekhez jutottak, és megfélemlítik az embereket. Az emberek nem hagyhatják el otthonaikat. De erről nem adnak valós képet, nincsenek jelen külföldi tudósítók. A világ összes riporterét arra kérjük, hogy jöjjenek ide és saját szemükkel lássák az igazságot. Ezek fegyveres bűnbandák. Tárgyalni velük lehetetlen.”
„Azt a falat bombázzátok, amely eddig megakadályozta, hogy az afrikai menekültek, s velük együtt az Al-Kaida terroristái elinduljanak Európába. Ez a fal Líbia. Ti ledöntöttétek. Ostobák vagytok, a pokol tüzében fogtok égni, ha majd afrikai migránsok ezrei érkeznek hozzátok és az Al-Kaida terroristáival szembesültök.”
Egy hídon járok már, alatta folyóként hömpölyög a hitehagyottak üvöltő zsivaja, takfirik kacaját hallom meggyötört testem felett. Látom a jövő vízióját: a gúnyfilmeket, a rendelésre írt hazugságokat életemről, meggyalázásomat, de az élet igazolja majd halálomat. Lángba borul a világ, ahogy Rómát elpusztította a vandál sereg, úgy pusztul minden velem, mert megtagadtátok, hogy van nagyobb Úr a pénznél is, az embernél is.
A komor felhők közül felragyogó fénysugár e pillanatban bevilágította a véres, szenvedéssel teli, élettelen arcot.