A gordonka és a hegedű
A csellista egy fárasztó nap után hazafelé tartott, eközben hangszere és felesleges tárgyakkal terhes tarisznyája olykor összekoccantak cammogó mozgásától. Saját lépéseinek és szívének dobbanásai ritmussá elegyedtek a furcsa keskeny, kanyargós mellékutcán. Az ismerős út most idegennek tetszett. Az esőcseppek először lassú ütemben meg-megkoppantak az aszfalton, majd az induló andante hamar molto allegróra váltott. A zápor monoton muzsikája s lelkének dúló dallamai egymásnak felelgettek.
E pillanatban eszébe ötlött Stella emlékképe, a kis hegedűs lány mosolya, amelyet egy-egy ügyes zenei szólamváltás alkalmával ajándékozott neki. Most újra felhorgadt lelkében a tíz éve önmaga előtt is titkolt, titokzatos akkordokon bukdácsoló szerelem. A lány hegedűjének graciőz csillogású hangjait az ő gordonkajátékának bús basszus szólama árnyékolta, amikor Schubert A halál és a lányka énekesének kísérőiként e dal szereplőivé váltak. A fülébe fészkelődött ez a dallam, s elkeveredett a természet hétköznapi hangfoszlányaival. Az utca, amelyen haladt, hazafelé vitt - de valahogy úgy, ahogy az ókori Petra sírtemplomához vezető sziklaóriás között vezető szűk kongó ösvény – itt és most, mint Mozart Requiemje - magasodtak fölé a falak, házak, kőkerítések. A szóváltásaik a lánnyal csak néhány silány közhelyre szorítkozott, de amikor szenvedéllyel Beethoven darabját játszották a cselló és a hegedű párbeszédében a lánynak is meg kellett éreznie a hangjegyekből fájdalmasan felfakadó szerelmi vallomást.
Egykoron talán az motiválta a zenei tanulmányokra, hogy az átalagos hangterjedelem helyett erősebben és kiterjedtebben észlelte a hangokat, s ha valami kellemetlen zajt hallott, a zavaró frekvencia erős fájdalmat keltve kopácsolt az idegpályákon. Olykor azonban hiperérzékeny fülének Eustach-kürtje az univerzum rezgéseit is képes volt felfogni, s a szférák zenéje rezonált benne. Néha szenvedélyesen gyűlölte ezt a képességét, mert távolba ragadta az emberektől, a mindennapoktól, máskor pedig vigasztalást nyert általa. Hiányzott belőle az a természetes adottság, hogy elbeszélgessen a sarki fűszeressel az újságok szalagcímeiben szellőzködő hírekről, sportversenyekről, a mulandó lét aprócseprő dolgairól. Nemcsak a lelkében, de a testében is az univerzum hangjai és a szerelem dallamai áramoltak az ingerületvezető idegpályákon, az izommozgató idegsejteken és a vér- és nyirokkeringés csatornáiban. E belső mozgalmat – az átlagemberek képességeitől eltérően - kontrollálni tudta. Meghallotta e rejtett működés hangeffektjeit, sőt gordonkajátékának hangrezgéseivel befolyásolni tudta testének sejtjeit, felismerve hatalmát saját teste fölött. A teremtmény ezáltal teremtővé válhatott volna, de a lány iránt érzett szerelme mégis disszonáns modulációt hozott létre, amely a dobhártyáján ezúttal is erős kínzó nyillalást okozott neki. Ez összeroppantotta minden törekvését, amelyet az elan vital zúgó sodrása kavart föl idegeiben. A hegedűszó belehatolt a csontjaiba, s az összhangzás szertefoszlott. A fájdalom fokozódott, s szétszakította a középfül limbikus rendszerét, forgott vele a világ, a világ egyetemes mozgása önmagába fordult, s ott honolt a kengyel, az ülő és a kalapács háromszögében.
Felrémlett a múlt, a jelen – s sipítva szétforgácsolta az idő trendvonalait. Jövőtlenedés, a nemlétbe fordulás – e szavak lelkiállapotának idézetei. Összeborzongott. Eszébe jutott Matthias Claudius megzenésített költői párbeszéde
A lányka: „Csak távozz, ó távozz
Vad, gúnyos, gyászos rém!
Ó miért is hívsz? Hisz látod,
Én élni vágyom még,
Én élni vágyom még…”
A halál: „Jöjj vélem, jöjj,
Te szép, te bájos lány!
Nem rém, de jóbarát,
Kit látsz most.
Szólj, mért is félsz
Csak jöjj és lásd,
Mily szép itt
Hűs karomban álmod…”
Feldöbbenve megmerevedett. Talán az ő bomló univerzumában a lányt is csak saját haldokló ölelésével zárta magához, s nem kínált mást csak a kéjt, a mocskos petite mort állapotát, a kiüresedést, a reménytelent, s nem is nevezhette magát másnak: gyilokvető parázna. Vagy fordítva? A lány vetett a hegedühúrokból halálhorgot neki?
S már csörömpöltek az érzékszervein az élet akkordjai, a borzalmak száguldottak el a futamokon, a halál angyalának szárnya suhogott a képzeletének romjain, s a lét kacatjait széthajigálta a képzelet s az emlékezet. Nem volt már önmaga, szétrobbant számára a minden, ledobta önmagáról a személyiség meghatározásait, mintha sosem lett volna más, csak a vonó és a húr találkozásából létrejött hangrezgés, hang…, cseng…, csönd.