A hagyaték
„Fuss, drága gazdám a halál elől! – trombitálta hosszú ormányával a nagy fülű csapat - Tedd most félre, a magány cselszövő szövedékét, az álmokat! Lépj a durva halálból a folytonos születésbe, s őrizd szép hagyatékod!”
Kint meghajolnak a fák, az ég madarai aláhullanak, szörnyű gravitáció delejezi őket. A napba vágyó karcsú jegenyefa meggörbül immár, a seregélycsapat röpte - mint félelmes torpanás - zuhanásba hanyatlik. A jégmadár nem találta szokott útját déli otthonába, s fészkét kutatja kétségbeesetten, fázva, tollát borzolva idelent. A felhők csipkefüggönye utolsó vacsorára terít a lángoló horizonton.
„ Sodró szél voltál, s most kiszáradt medred kavicsai őrzik dacos hullámaid. Szél lettél, ki hideg téli éjeken majd könnyeket csalsz arcainkra” – olvasható a gyászjelentésen, amely az asztalon árválkodott. A hagyatéki osztály emberei dél körül hatoltak be a lakásba. A lakatosmester álkulcsa könnyen fordult a zárban. Aztán leltárba vették az értékes bútorokat: antik komódot, a neoreneszánsz vitrint, festményeket, porcelánokat, de az élőt idéző könyvek az éjjeli lámpa alatt, a már beteg test itt maradt emléke - a fájdalom szaga, a párnán fejének íve, nem üzent nekik. A perzsaszőnyegek keleti utazásaiból érkeztek ide, a meghajolt gyapjúszálak még őrizték papucsának nyomatát. Az éjjeli szekrényen Joyce regénye. „Frivol fintorok. A semmi várja biztos őrhelyén mindet, akik szelekből szőnek…”. Mellette füzet egy kézzel írt idézetnél kinyitva: „Mindenki abban a mértékben, keresi a társaságot, amilyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges ” - Schopenhauer. Ez volt kedvenc citátuma, mely jelezte, hogy magányosan élt, bár inkább úgy mondhatnánk csalódott a társasságban. Egzotikus utazásain sok barátot szerzett, jó néhányan keresték társaságát, de mindig megmaradt e kapcsolatokban idegennek. Zárkózottságát most méltatlan betolakodók törték fel, turkáltak egykori létközegében, s milyen méltatlan hozzá mindez. Miközben a hivatali előadók arany ékszerek után kutattak, alig hallhatóan megsercent a dúsan faragott fenyőfa asztalban a kis kopogóbogár, a szú. Számoltak, listáztak, lajstromba vettek mindent, aztán lezárták a lakást, hivatali pecsétet tettek az ajtóra, s távoztak.
A tél azonban nem ismer riglit, reteszt és pecséteket, a viharos északi szél felcsapta az ablakot, s a fátyolfüggönyt kérte fel táncosának. Lengő suhogása néha az épületfal durva szemcséi közé akadt, szédülten kereste szabadulását. Eközben fekete kátránylemezek roncsolt darabjai – mint poklokból felcsapó alvilági lángcsóvák pernyéi - riasztó összevisszaságban kavarogtak mindenfelé.
Decemberben fázós galambpár óvakodott be a nyitott ablakon, körbenéztek az ember nem lakta lakásban, s úgy érezték új otthonra leltek itt. Meleg, védett helyen, egy kosárban készítették már költőhelyüket. A polcokon a kötetek zárt lapjai közt sárgás könyvtetvekre vadászó apró álskorpiók jelentek meg, a téli csapadék feláztatta a falat, a szépen erezett hajópadlót, s rajtuk szabadon fodrozódó penészvirágok rajzolódtak mindenfelé. A kiszáradt szobanövényekre aknázó legyek, fonalférgek, rablóatkák telepedtek, mintha e térben, e pusztulásban újra kezdődött volna a teremtés. Ismét megindulni látszott az evolúció – az astrocyták csillag alakú nyúlványai élő láncolatba rendeződtek -, amelyben ez az ősvilág burjánzott. A csillagsejtek tappancsai mint idegsejtek újra eleven hálózattá épülnének egy másik létezésben. Csillaggá vált itt minden: csillaghúr nőtt a parketta hézagai közt, a tavaszpont óraszögétől számítódott itt a csillagidő, mint egy magasba nyúló mikrovilág védernyői, a szoba sarkában harangoztak a csillagpapucsú gombák szürkésfehér kalapjai. Ebben az eleven mikrokozmoszban ő maga is jelen volt, langy áramlatként megsimogatta a fiókákat, óvón beborította őket, táptalaja lett a jövendőnek. Ő maga őrizte egyre gazdagodó hagyatékát, ha madáranyjuk a hófödte földeken magok után kutatott. Esténként, amikor a téli vihar megdöngette a fázó otthonok redőnyeit, a polcon a szerencsét hozó, hatalmas, díszes elefántcsordának lépései feldübörögtek, indulni készen a forró szavannák felé. A nagy vonulás azonban elmaradt. „Most már tövises csillagbogáncskóró növi be oltárodat, és egykori otthonod tárgyai mondják majd a pornak: Borítsatok be minket!, s a mennyezetnek pedig így szólnak: Omoljatok reánk!” – betelt a Biblia igéje.
Egy nap lepattant a zárról a hivatali pecsét, nagy zajjal a lakást birtokba vették az örökösök, s a riadt galambfiókák összezúzták magukat a kemény aszfalton. E titkos szép teremtés végéhez érkezett, s vad pusztításával ismét helyet követelt magának a bomlott civilizáció.