A reformáció irodalmának tanításához
A reformáció irodalmának tanításáról
A tantervekben a reformáció irodalma csak elenyésző súllyal jelenik meg, s tankönyveink is csak felületesen tárgyalják ezt a korszakot, annak ellenére, hogy felbecsülhetetlen ihletforrást jelentett az utókor számára, nemzeti létkérdéseket felvető sorsfordulónak, az anyanyelvű irodalom megjelenésének jelentős állomásának tekintjük.
A tananyag-elsajátítás folyamatában sokszor vissza kell kanyarodni ehhez a korszakhoz, amelynek tanításáról lényegében a magyartanítás megfeledkezett. Ennek az oka feltehetően az, hogy a magyar irodalmi tananyagszerkezet nagyobb részt kiemelkedő író- és költőegyéniség életművének tárgyalására szorítkozik, megfeledkezik az irodalmi konvenciók tanításáról. Mint műveltségi területet a kultúrtörténeti ismeretek tanítását a történelem tanításához rendelték, pedig az irodalom történetének tanítása elképzelhetetlen a „korszellem” tanítása nélkül. E tanulmány csak utalás szintén kívánja feltárni azokat a vonatkozási területeket, amelyek e korszakba ágyazottak, de utóéletük gazdagon ágaztak szét az elkövetkezendő évszázadokban, s szükségesnek tekinthető, hogy Balassi költészete mellett e korszak irodalma a tananyagban nagyobb hangsúllyal legyen jelen. Az ilyesfajta kortörténetbe ágyazott irodalomtanítás felismerteti a tanulókkal a populáris és a nemzeti irodalmunk kincsesházához tartozó esztétikai értékek közötti különbséget is.
A történelem zivataros századai között a reformáció korában vérrel öntözötten dús virágba szökken a magyar „közköltészet”, s ennek számos műfaja közt a históriás ének, s a könnyű szórakozás szándékával írt alkotások az olvasni tudó közönség számára közösségi vigasztalást jelentettek. Bennük a történelem gyakran csak kiindulópont az érdekfeszítő, kalandos történet előadásához.
Ilosvai Selymes Péternek Az híres Tholdi Miklósnak jeles cselekedetéről és bajnokságáról való história című művének fő ihletője a történelemmé vált nemzeti múlt emléke. A népmondának tekinthető alkotásban azonban Toldi inkább ponyvahős, félvad természetű ember, aki csupán nagylelkűsége okán vívja ki az olvasók rokonszenvét. Arany Toldija azonban nemcsak nagy erejű bajnok. A reformkor az alulról jött népfi diadalában a paraszti tömegek fölemelkedését látta, akiben a. népi és nemzeti karakter immár szétválaszthatatlanul összekapcsolódott.
Valkai András (1540 -1587) erdélyi krónikaszerző füzetes históriáit még a reformkor idején is vásári ponyván előszeretettel vásárolták az olvasók. Katona József is itt talált élete fő művének történeti magjára, Az nagyságos Bánk bánnak históriájára.
A különböző korokban keletkező, de azonos témát földolgozó művek általában alkalmasak olyan összevetésekre, amelyek az összehasonlító módszerekbe is beavatják a középiskolásokat. Ezek a módszerek felismerhetővé teszik, hogyan lesz a késő utókor számára ihlető előfutárrá egy-egy könnyed, szórakoztató műfaj, hogyan válik egy sikamlós téma majdan nemzeti önarcképünk részévé, milyen mélyebb, új művészi üzenetek bújnak a „régi” álarca mögé.
Az alábbi összekevert idézetekhez kapcsolódó rendezési feladat (időrend helyreállítása) segítséget nyújt annak felismeréséhez, miként léphet egy történelmi esemény a ponyvairodalom közkedvelt témájává, majd a későbbiekben hogyan épül rá a Katona-dráma többletjelentése.
(30)
Szégyenségét az asszony nem titkolja,…
(46)
Ez mi asszonyunk én házas társamat
Megfertéztette öccsével ágyamat,
Hírem, nevem veszté, tisztaságomat,
Életemben rontotta virágomat.”
(29)
Öccse rejtezve vala meghagyott házban,
Asszony az Bánk bánnét vivé az házban,
Jámborsága megromla virágában,
Megtöreték az ő tisztaságában..
(43)
Az után házából Bánk bán kiindula,
Az véres tőrt, kezében tartja vala.
(27)
„Királyné asszony szóla az öccsével,
Rejtek házban lenne ő csendességgel,
Mind addig forgolódnék mesterségével,
Hozzá viszi Bánk bánnét beszédével. …,
Tinódi Lantos Sebestyén (1510?-1556) egy hiteles történelmi személyről, Tar Lőrinc hihetetlen kalandjairól írt krónikáját is a korán kialakuló ponyvairodalom költői erővel megformált termékének tartjuk. A történetben egy közismert vándormotívum kap központi helyet, a tényleges történetet azonban éles társadalombírálat szövi át.
|
Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt, Egy tüzes nyoszolyát látott volt, Négy szerinél négy tüzes ember áll volt |
Nagy sok csodát Tar Lőric látott volt. Egy tüzes kádferedőt ott látott volt, Zsigmond császár hogy benne feredett volt, Mária király leányával ott forgódik volt |
|
|
|
|
Szózatot ott Tar Lőrincnek adának: Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak, Érsek, püspek, két paraszt urak voltanak, Az négy ember hamis urak voltanak. |
Sok párta nélkül való leányokat, szép menyecskéket és szép ruhásokat, kiknek Zsigmond megmérte köldeküket, hosszaságukat és ő szép tügyeket. |
|
|
|
|
Érsek az hamis dézmaiért kárhozott, Kancellárius levél-váltságért kárhozott, A két nemesúr dúlásért kárhozott, Hamis vámszerzésért egyik kárhozott. |
Ezt császárnak Tar Lőrinc megmondá. Ezt felelé: leszen arról nagy gondja, Mint ő ágyát pokolból kiiktassa, És hogy mennyországra igazgathassa..
(1552) |
Ezzel ellentétben más alkotásaiban Tinódi erősebben törekedett a történelmi hűségre. Műveinek művészi megformáltsága csekély, ma a végvári harcok „fürge riporterének” tekintjük.
Tar Lőrinc története alkalmas arra, hogy az alábbi kérdések mentén a korábban keletkezett irodalmi művek továbbélését, ihlető hatását igazoljuk.
Milyen alvilág- és pokoljáró hősöket ismerünk a világirodalomban? Milyen üzenettel térnek vissza az élők közé ezek a szereplők a holtak országából? A reformáció szemlélete hogyan tükröződik a fenti részletben?
Gergei Albert a 16. század legnépszerűbb műfajának a verses széphistóriának művelője. E világi műfaj kevésbé történeti jellegű, mint a históriás ének, így nagyobb lehetőség nyílik benne a fikció, a mese megjelenítésére. A protestantizmus haladó eszméi minden műfajban, így a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról című széphistóriában is tükröződnek: a vagyon, a tudás nem ad boldogságot, csak a földi és égi egyesülés teljesítheti be vágyainkat.
Valószínűleg a történetet a szerző valamelyik mesegyűjteményből vehette át, ahogy ezt maga is elárulja, mégis a nagy számú olvasóközönség hamarosan felismerhette, saját meseirodalmának alapmotívumait is, így egyik legnépszerűbb történetünkké vált, s a magyar romantika kiteljesedését jelentő Csongor és Tünde legfőbb forrásául szolgált.
Az alábbi idézetben a szerző maga közli történetének eredetét, az átvételt olasz krónikából származó elbeszélésnek mondja, miközben a tanulók korábbi ismeretei között már szerepelnie kell a magyar népmese cselekményének is. E történet tehát nemzetközi vándormotívum.
Az tündérországról bőséggel olvastam,
Olasz krónikákból kit megfordítottam,
És az olvasóknak mulatságul adtam,
Magyar versek szerént énekben foglaltam.
Lészen most beszédem ifjú Argirusról,
Acleton királynak kisebbik fiáról,
Ő szeretőjéről, tündér szűz leányról,
Fáradsága után ő vigasságáról.
Bizonnyal országát én meg nem mondhatom,
Acleton királynak hol légyen nem tudom,
Az tündérországben volt kővára ,tudom.
Mint az krónikából értem és olvasom.”
A széppróza jeles szerzői is őrzik a humanista költői magatartást, amelyet azonban a protestáns prédikátor hittérítő szerepével ötvöznek. Bornemissza Péter református lelkészként (1535-1584) gyűjti össze a pogány kor hiedelemvilágának irodalmi emlékeit, okulásra szánva a butaság ellen. Az antik kultúra reneszánsza ekkor tehát a népi kultúra reneszánszába fordul, a hitterjesztés eszközeként használt gyűjtőmunka pedig a népköltészet ősi hagyományait örökíti át az elkövetkezendő nemzedékek számára.
Bornemissza Péter 1578-ban jelenteti meg Ördögi kísértetek című művét, amelyből egy ráolvasás részletét idézzük fel.
|
„Uram mindenható isten Múlék réges nagy út, Rajta megyen vala Áldott urunk Isten. Elő talála Hetvenhétféle veres csúzt, Monda áldott Urunk Úristen: Hova indultatok Ez réges-régi nagy úton. |
Megszólala hetven- Hétféle veres csúz: Ha mindket azon kérdesz, Urunk Úristen, Hova megyünk, úgymond, Mink is elmegyünk, úgymond, Ez fekete föld színére, Áldott ez testbe, Teremtett ez lélekbe, Szálas húsát szaggatjuk,…
|
Folyó csúz, vers csúz, Kék csúz, fehér csúz Szederjes csúz, köszvény, Fájdalom, kelevény, Ki oszoljon, ki romoljon Hetvenhét nyavalya Ez emberből.
Nevét meg kell nevezni.” |
A széppróza jelentős késő reneszánsz műfaja a fabula. A tanmese természetes műfaji sajátosságai alapján az olvasó, hallgató fokozott részvételét feltételezi. A tanításban a meggyőzés szándéka rejlik. Az író megszólítja a tanmese üzenetét befogadni szándékozókat azzal, hogy belehelyezkedik olvasói világába, s e valóságot művészi világa színterévé teszi. Heltai Gáspár fabulái közül az Egy nemes emberről és az ördögről a Száz fabulából a 99. mese. Az aiszóposzi témát teljesen magyaros környezetbe illeszti, így a magyar késő reneszánsz kimagasló novellájának is tekinthetjük. A parasztot nyúzó nemes gúnyrajza ötletes népies fordulatokban, igaz-tréfás jellemzésekben bővelkedik.
A történetben a nemes ember alkut köt az ördöggel:
„Légy ispánom, hogy gyötörhessem a pórokat.” Mondá az ördög: „No hadd reám, sok időtől fogva forgottam efféle tisztbe.” Mondá a nemes ember: ”Mit adjak neked esztendeig a te hívséges szolgálatodért?” Felele az ördög: Semmit ne adj; hanem esztendő múlva, amit a jobbágyok ingyen és jó szívükből ajánlanak énnekem, a legyen jutalmam és bérem.”
A nemes ember elfogadta az ördög ajánlatát, de az egyezség számára rosszul végződött. Az év elteltével a faluba menve egy ház előtt egy kislány megijedt az uraságtól, és befutott az udvarba az anyjához, s azt kiáltotta neki:
„Anya, anya, ihol jő a nemes ember, a mi urunk.
Felele az anyja: Az ördög vigye el a vérszopó kegyetlen árulót. …”
Itt kell szólni még az adoma, anekdota műfajáról is. E műfajt a szájhagyomány hívta és tartotta életben, s első lejegyzett változata közt tartjuk számon az ún. Markalf-történeteket, amelyek 1577-ben keletkeztek. Az anekdota a magyar regény későbbi kibontakozásának legfőbb hajtóerejeként ösztönzi a hazai regényirodalom (Jókai, Mikszáth műveinek) megszületését.
Az alább idézett rövid lélegzetű anekdota is alkalmas arra, hogy a csattanóra épülő szerkezetet, a jellemzésre szolgáló történetkezelést jól megvilágítsa.
„Szolimán szultán 1504-ben sereget küldött Majláth erdélyi vajda ellen. A sereget Ahmed nikápolyi basa vezette, de sehogy sem boldogult. Fogaras várával, ahova Majláth behúzódott. Ekkor alkudozni kezdett, s esküt tett Majláthnak, akivel találkozni akart:
_ Esküszöm, hogy ha Majláth kijön Fogaras várából, míg nap lesz az égen, egy haja szálának se lesz bántódása.
Majláth díszruhába öltözve kilovagolt a várból, a basa pedig négy túszt adott cserébe, de közlegényeket öltöztetett drága ruhákba. Aztán pompás lakoma következett, mely estig tartott, s akkor a basa elfogatta Majláthot. Amikor ez a basa esküjére hivatkozott, ez volt a válasz:
- Arra esküdtem, hogy nem bántalak, míg nap lesz az égen; most már nincs az égen, tetszett volna előbb hazamenned!”
Bornemissza Péter által méltán híressé vált Cantio optima magyarul Nagyon szép ének című költeménye a magyar világi líra első megmaradt remekműve, évszázadokon keresztül ismeretlenségben porosodott a Vasady Codex lapjain.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom,
Áldott Magyarország tőled eltávoznom.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Bornemissza szigorú erkölcsű lelkész lévén nem tartotta illendőnek, hogy e személyes hangú, világi versét a kortársakkal megismertesse, nyomtatott köteteibe válogassa. A vers műdaját tekintve búcsúének. E műfaj darabjai közül tanulmányaink során kettőt is megismertek tanulóink. Janus Pannonius, Balassi Bálint és Bornemissza Péter alkotásai jó alkalmat kínálnak az azonos műfajiság mellett a búcsúzás tárgykörének, sokértelműségének bemutatására.
A Bornemissza-művel kapcsolatban bátran építhetünk az általános iskolában tanultakra, s a történelmi háttérrajz mellé érdemes az alkotás keletkezéséhez fűződő érdekes történetet is bemutatni a diákok számára:
Bornemissza 1552-ben kassai diákként ráijesztett a Habsburgok seregének kapitányára, Feledi Lestárra. Emiatt bebörtönözték, ahonnan csak nagy nehezen sikerült megszöknie. Kassára a János-párti Erdélybe menekült, ahol valószínűleg ismét a császáriak fogságába esett.
„Ez éneköt szerzék jó Husztnak várában,
Bornemissza Pétör az ő víg kedvében.”
Miért hát a megénekelt öröm? – kérdezhetnénk. 1557. január 20-án török segítséggel a Habsburg védőőrségtől véres harcok árán szerzőnk egyik vér szerinti, Benedek névre hallgató rokona visszafoglalta Huszt várát, s e családi győzelem szabaduláshoz segítette Bornemisszát is. A császáriak elől tehát a költőnek személyes oka volt menekülni, a török veszedelmet már Eger ostrománál megtapasztalta, s a magyar urak vallási közönye pedig elcsüggesztette. A „kevély némötök” által kergetett, a „pogány törököktől” körülvett Bornemissza az egész sorsüldözött nép panaszát egyéni búcsúénekébe örökítette meg.
A jeremiád műfaja Magyarországon a 16. században terjedt el, s kétségtelenül legkiválóbb művelője Szkhárosi Horvát András (?-1549). „Jeremiási átkokból és sötétségből építkezik – mondja róla Weöres Sándor-, barátságtalan világán azonban kimondhatatlanul átsüt a bánatos szeretet.” Szkhárosi Jeremiás, a bibliai próféta hangján gyakorta átkozódik, fenyegetőzik, büntetésért könyörög Istenhez.
(5) „Ha uradnak Istenednek szavát nem fogadod,
Mit neked mind és parancsol, ha meg nem tartandod,
Reád szállnak rettenetes veszedelmes átkok,
Ím megmondom, azon kérlek, hogy meghallgassátok.
(10) „Érccé válik fejed felett a szép csillagos ég,
Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld,
Port, harmatot, aszú hamut észik az aszú föld,
Megrepedez, úgy panaszol reád az szomjú föld.” (Az átokról)
Nemzeti költeményük, a Himnusz is a jeremiád formavilágára, hangnemére épít. A költemények kapcsán érdemes megkeresni a választ arra a kérdésre, miért is válik e korszak világérzése a nemzeti tudat legfőbb történeti magjává.
A zsoltár szintén a Bibliából nőtt a középkori irodalmunk gazdagon virágzó műfajává, amelyet a késő reneszánsz kor nemzeti, kollektív üzenet kimondására lát alkalmas kifejezési formának. Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárparafrázisát Kodály Zoltán zenésítette meg Psalmus Hungaricus – Magyar zsoltár címen. Ez az Istent dicsőítő könyörgő ének nemzeti fohászként a muzsika hangjaival is megörökítette a teremtmény és teremtő, a gondviselő és sorsüldözött viszonyának mélységeit és magaslatait.
A legszemélyesebb műfajokat a szerelmi költészet teremtette. A szerelem titkos, titokzatos és titoktartó érzés, s e titok kifejezése gyakran a kor etikettjébe ütközhet.
A költészet korai műfaja, a virágének, a ki nem mondhatót is képes kimondani a körülírás eszközével. A szerelem kertjében, ez idilli virágoskertben tarka sokszínűséggel nyílik a virág, a szerelem. Közhelyes képi kifejezés ez, amelyet a 15. és 16. század teremtett, s a mai köznyelv is számos fordulatában őriz. A 16. század végéig a szerelmi költészetet virágéneknek nevezzük. Néhány fönnmaradt töredékünk közül a leghíresebb a Soporoni virágének, amely 1500 táján keletkezett.
„Virág tudjad, tőled el kell mennem
És te íretted kell gyászba ölteznem.”
A főúri hölgyeket megszólító kifinomult hódító vagy hódoló gesztusok kifejezése mellett olykor azonban más tartalmak is gazdagították a műfaj arculatát. A csúfolódó dúdolók és táncszók szoros rokonságban álnak a kor virágénekeivel.
Az udvari irány mellett élt egy nyersebb, a testi szerelemre utaló népi vágáns változat is. Mindkettőnek sajátossága a növény- és virágmetafora. E motívum léte nem csupán a népköltés ősi természetével magyarázható, hanem a reneszánsz virágénekek népi elágazásával került át a népköltészetbe. Többek közt tehát a főúri és paraszti szellem találkozása, párbeszéde avatja ezt a korszakot kivételes történelmi pillanattá.
(Megjelent a Raabe Kiadó Tanári kincsestárának füzetei között)