A vesszőből font ember
Robin Hardy filmje
Soha nem hallottam erről a filmről, amit nemrégiben láttam, mégis az ott látott világ képe, e képi világ, filmi világkép hatása azóta minden napon elkísér. A vesszőből font ember című alkotás 1973-ban készült, azonban az eltelt közel 50 esztendő úgy gondolom, aktuálisabbá tette, mint megszületése idején volt. Originálisan a fim - a törvények, a jogrend összeomlás utáni állapotába - a tudatalatti védekező mechanizmusai által teremtett mesék, mítoszok és rítusok félelmetesen szürreális világának működésébe avatja a nézőt. A mesék megszelídített barbársága, a mosoly országa mint világoperett jellemzi e kis sziget lakóit, s az odaérkező (később kiderül, odacsábított) rend őre lesz a rituális áldozat elszenvedője. A rossz termés miatti félelem szüli a kegyetlen ceremóniát, ahogy a történelmi idő folyamatosan termelte ki a hasonló eseményeket. A történelem legkülönfélébb legendáinak, áldozati képzeteinek szigetére érkezünk, ahonnan már nincs visszaút.
A virtualitás kora, a valóságban létező világ mellett létrejövő kibertér megszületése az 1990-es évek elejére tehető. Ez bizonyos fokon az empirikus lét deformációit, az ember világérzékelésének torzulásait eredményezte. Az ember elveszti magát, a világ és önmaga határait, belevész egy mesterséges térbe, amelyben saját lénye is virtuálissá lesz. Szerepjátékokat játszik, harcol és győzelmeket arat, kifüstöli a rossz erőket, pornófilmekben teljesíti ki vágyait, közösségi térbe helyezi társkapcsolatait. A világvesztés e modern kellemesen tétlen szférája, a filmbeli skót sziget társadalmába tekintve orákulumként is idegeket borzoló. A film ideológiák farkasvermébe ejti a közönséget. A veszőből font ember mint valamiféle woodoo-baba szinte mindenféle vallási ceremóniában megtalálható, s az emberáldozat is gyakori motívum az ősi közösségi aktusok között. Hogy a kereszténység, Krisztus véráldozata az ősi – vagy modern? - hittételek máglyáján haljon, ez azonban unikális gondolat. A Jézus-példázat kiegészül az áldozattá válás totális parabolájává például azáltal, hogy Howie őrmesterrel együtt az óriási ember alakú máglya felső emeletén állatok is elevenen égnek halálra. Fájdalommal telt üvöltésük a jó termés, a közösségi érdek lángoló oltárán túl többé a nézőt sem ereszti, letaglózza, mint egy sertés a disznóvágásra készülő vidám társaságban. Érdekes, hogy a zsidó vérvádakat sejtető motívumkör, itt mint enigma, beszippantja a nyomozást végző őrmestert a titok keresésébe. Ezáltal saját keresztényi identitása kerül az áldozati máglya gyomrába, talán azért, mert a kereszténység az egyetlen olyan vallás, amely nem az áldozatot követelő transzcendens hatalmat, hanem a szenvedő, áldozattá lett emberisten hitében részesült.
A liberalizmus és ateizmus emlőjén nevelkedett generációnk zavartan tekint korunk vallásháborúira, s amikor az iszlám fanatizmussal testközelben kell, hogy farkasszemet nézzen, értékrendjének válságával találkozik. A világ hozzánk érkező híreiből nemcsak keresztények megégetett testének szaga csap fel, hanem az, hogy a Wicker Man hasába akár a liberalizmus öntudatos szónokai is belekerülhetnek. A világ működik, a társadalom azonban már halott, a tévécsatornákból él, szelleme a manipulált hírekkel torzul, s a jóslat beteljesedése felé közeleg: „Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja. Ráadásul mindez nem mondható el nyilvánosan. Miért nem? ... Kezdem megérteni a kényszert, amelyből az általános nagy hazugság táplálkozik; egyszerűen lehetetlenség megvívni a kényszerrel, a politikusnak azért, mert elveszíti népszerűségét, az írónak ugyanezért. A jó modor a hazugság és a totális önfeladás. ... Gyilkos világ kezdődik, rasszizmus, nacionalizmus; … lehetetlenség elgondolni azon hogy, mondjuk, Franciaország két-három emberöltő múlva muzulmán ország legyen. Az általános félelem és hisztéria keltette indulatok által felkavart mélységekből előbukkanó politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják fordítani a helyzetet, semmint hogy valódi megoldásokon törnék a fejüket. Magyarán: megnyílt a lehetőség új diktatúrák előtt, amelyek a veszélyhelyzet ürügyén elsősorban a saját állampolgáraikra hoznak veszedelmet. Megyünk a boldog jövő felé... „ (Kertész Imre)
