Antonio Skármeta: A költő lakodalma
Skármeta chilei író regényét, A költő lakodalmát olvastam.
Valamiféle népszerűségre nyáladzó harsányság és a latin-amerikai regény hagyományainak zavaros, hatásvadász allúziója bosszantott ebben a regényben. A csapdába csalt, levágott fejű népvezér függetlenségi törekvéseinek megtorlására és egy osztrák katona meggyilkolása miatt Gemán sziget lakóinak lemészárlására, illetve a salzburgi milliomos család sarjának esküvőjére érkeznek az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjei és előkelőségei. A boldog békeidők és világháborús rémkép értelmezhetetlen masszává tömörül a regényben, s többek között udvarias társalgás közepette végzik ki a kor zseniális fizikusát, aki az évszázad lakodalmának fényjátékát varázsolja a násznép szeme elé, akik az osztrák Jerónimo Franck és a sziget legszebb lányának, Alia Emarnak esküvőjére sereglettek egybe. A fiktív tér és valós történelmi utalások nem engedik, hogy az értelmet kereső elme számára egymásra vetüljenek a valós és lehetséges világok síkjai. A kegyetlenségnek nincs etikettje, s „bár mélységes mély a múltnak kútja”, amelyet az aljasság, pokoli folyama tölt fel újra meg újra vérrel, könnyel és kínnal, hiszen a Szent Bertalan éjszakája is bármilyen hihetetlen horror, mégis történelem. Az amerikai kultúrmítosz kritikája is túlfűszerezi a regénystruktúra ízeit.
A befejezés paródiája az írói közleménynek. Szinte az összes szereplő saját vérében fürdőzik, kedélyesebb lubickolásként mutatva be a világvégi hangulatot. Lehet, hogy a 2001-ben a francia ítészek a legjobb regénynek választották ezt a művet, de ez a döntés számomra csak azt jelentette, hogy még inkább kerestem azt az olvasati hibát, amit én magam vétettem, amikor nem érintett meg ez a regény. Természetesen szép és árnyalt elemekben is bővelkedik az alkotás, Alia Emar szerelméért folytatott harc Esteban és Jerónimo között, a két testvér (Esteban és Reino) közti érzelmi és morális harc, illetve Paula és Jerónimo közti testvérviszály olyan szüzsét teremt, amely miatt nem dobja félre az olvasó ezt az alkotást, mert a művészi feszültség mégis magával ragadja.
Skármeta másik jelentősebbnek tekintett regénye a Neruda postása, érzelmileg egységesebb, hitelesebb mű. A költészet általi önfejlődés, a művészet és társadalmi igazságosság kérdését, mű és élet kapcsolatát feszegeti. Nem mentes bizonyos érzelgős máztól, de mégis színes, tartalmas olvasmány.
Antonio Skármeta 1940-ben született. 1973-ban, a katonai puccs átélőjeként érzékeny a politikai és történelmi események fikciós, amolyan mágikus realista ábrázolására. Később elhagyja Chilét, és 1990-ig Berlinben élt, amikor is visszatért hazájába, és a Santiago de Chile-i Goethe Intézetben dolgozik.