AquaMaria
Mostanában gyakran furcsa érzésem támad, mintha valami láthatatlan fal, ami átlátható, egy másik világot választana el tőlem. Különös, álomszerű táj ez. Nem tudok beszélni róla, mert minden eleme megnevezhetetlen: a geometriai testekre emlékeztető idomok közt néha egy-egy élőlény suhan el, néha megáll pont előttem, s egy tekintetet vet rám. Hol hamisan nyájaskodó, hol komoran figyelő szemmel. Inkább a sors allegóriája lehetne, ahogy ezt ódon könyvek lapjai fölött görnyedő scriptorok és pictorok ábrázolták akkoriban.
Egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés: széttörni ezt a bűvös akadályt, s átlépni ebbe a másik galaxisba, mert magamban így nevezem. A kozmosz végtelenébe, ahol a Nap óriáskorongja előtt én is megláthatnám a Könyvet, a Szent Könyvet, amelyet a zöld szemű Leviathán, a bősz Püthon és a szent állatok, a halak őriznek. Mert mi lehet közelebb Istenhez, mint a létezéssel terhes Űr, mint a tenger csendje, a sivatag homokja?
Olykor-olykor egy Morgenstern-verset dúdolgatok a hal éji énekéből:
„Édes sellők,
égi fejedelmek leányi,
szűzi lényetek nem emészti
a rút idő.
Gondoljatok néha reám is!””
A férjem itt ficánkol mellettem, hol mint rája, hol mint piraya: szenvedek tőle, s úgy érzem terhes vagyok, magamban cipelem a jövőt, a jövő terhét, a teremtést.
Gyönyörű alagutak, barlangok, kagylók, páfrányok és vízililiomok néha belefeledkezem a látvány csodálatába. Az élet kínálta pillanatok emelkedettségébe, a szépség élvezetébe, s a hedonizmus e szemlélődő önfeledt örömébe.
Gyermekeim vesznek körül: ragadozók. Bontakozó civilizáció. Bár erősebb vagyok náluk, de lelassultam, egyre nehézkesebben mozgok mostanában; az ételt ugyan nem veszi el tőlem senki sem, de én gyakran megengedem, hogy győztesek legyenek fölöttem. Játék ez, életjáték, lecke.
Lövellem magamról az új századokat, népeket, harcosokat és szerelmeseket, békét és gyilkos háborúkat. Ősanyja mindnek körülöttem, s hordom ezt a véget nem érő terhet, mely eltorzítja testem, szenvedek az örökös szüléstől, önmagamtól, s attól, kik okozói e gyötrelemnek, ivadékaimtól; óriás lettem, az idők forgataga növesztett, kásás vízen ringatózom, telve keserűséggel és termékenységem átkával. E világot nem értem, mintha Atlantisz városában élnék, amely pusztulásában eleven. Páfrányok és paloták, kőkagylók és kastélyok: mindez itt van valahogy bennem és velem, sokszorosító üzem vagyok, a múlt terheit hordja e hisztérikus önprintelő genezis.
S most látom újra őt. Érkezik, ahogy szokta, megtisztítja a vizeket, behatol a mi galaxisunkba, újjáteremt, átrendez, megszépít, mint annyiszor az életben, vihar… és aztán a kék vizek csendje következik. S a szörnyű háló, amelyből aztán mindig visszatérünk, de most, jaj, mindez továbbtart, hiába üvöltöm, hiába rángatózom: a robaj elfedi a hangomat, a hatalmas szökőár magával sodor, ahol nincsen már más: csak a szenny, a bűz és a fekália infernója, melybe megfullad minden eljövendő magamban hordott élet, s még a vízililiomok sem emlékezhetnek rám, mert nem voltam más, csak jövendő.