Arany 200
A Új Nemzeti Kamara Színház előadása a József Attila-lakótelepen
Arany 200. Számos program, műsor, megemlékezés. Pályázatokon nyert összegekből létrehozott előadás tarkállik a programok között 2017-ben, sőt 2018-ban is. Magam is négy ilyen megemlékezést láttam egy esztendő alatt. Többnyire életrajzi elemek és műalkotások váltogatják egymást bennük. Ugyanezt teszi az Új Nemzeti Kamara Színház Arany-metszet című előadása is, amely Lénárt László színművész rendezésében, Pelsőczy László, Bor László és Stelly Zsófia remek játékával maradandó élménnyel ajándékozta meg a közönséget a József Attila-lakótelepi Közösségi Házban.
Miben tér mégis el ez a darab a többi hasonló előadástól? Azt a cím is mutatja nekünk. Az Arany-metszet természetesen vonatkozik a költő életéből kiemelt metszetekre, de utal arra a bizonyos aranymetszésre is, amely a természetben és a művészetben megtalálható univerzális harmóniának mértéke. Az Arany-metszet ez értelmezésben tehát esztétikai értékteremtés, amelyet majd 200 éve a magyar költészet Arany életművében ünnepel. A harmadik értelmezés a címadás számomra való jelentésében artikulálódik a társulat kiváló arányérzéke, amellyel a humort és a tragikusságot kezelte, ahogy felismerte a mű és az élet metszéspontjait, ahogy életté vált a mű, s az élet műalkotássá nemesedett a színpadtérben.
A versmondáshoz külön tehetség szükségeltetik, mivel a sokszor verssorokba tördelt mondanivaló a szavalat során széttöredezhet, a versdallam sokszor eltorzíthatja a szövegértelmezést. Ezen a szép délelőttön keresve sem lehet kritizálni az előadók teljesítményét. A nyelvi közvetlenséget hozták vissza az előadó-művészetbe, hétköznapi nyelvhez közelítették a szövegbeli hangsúlyokat, s mégis minden szó együtt élt a szövegegésszel, a költői üzenettel. Az életrajzi narráció helyett ezúttal megelevenedtek Arany sorsának örömteli, vidám és fájdalmas állomásai, a nagyobbacska, katedra jellegű emelvény valódi színházzá varázsolódott, s a zenei hatásokkal felerősítve a művészi effektek nem egyszer képesek voltak könnyet csalni a közönség szemébe. Hogy lehetséges ez? Például azzal, hogy jó érzékkel a szerkesztő nem valamiféle életrajzot vitt színre, hanem életrajzi írásokból építette fel az életút stációit. Például azzal, hogy a szív hangjaival magába szívta ezt a halhatatlan életművet, s ugyanezen az úton, a szív labirintusának járatain át tért vissza az előadás szereplőinek játékában.
Van tehát egy színház, amely nemcsak nemzetinek mondja magát, hanem nemzeti hagyományaink ápolásával építi azt, határainkon túl vendégszerepel, itthon azonban meglehetősen visszhangtalan maradt. Talán a hazai közöny? Pedig a művészi igényesség, az elhivatottság, az előadóművészi felelősség a bemutatott kamaradarab minden percét átjárta. Értékállító és értékteremtő, a színész és a néző természetes kapcsolatát hozta vissza azzal, ahogy a színészek a távozó közönség között mozogtak fesztelenül, társalogtak, köszönték a köszöntéseket. Az előadás után mi magunk is összekacsintottunk, kis csapatban beszéltük meg élményeinket. A reformkor és a szabadságharc mondhatni utolsó korszaka a magyar történelemnek, amely a magyarságban mint összetartó közösségben, közös érdekeket megfogalmazni képes társasságban élt és gondolkodott, s e nemzettudattal felvértezve tevékennyé gyúrta szép eszményeit. Ez a nosztalgia, a vágyott-vesztett eszmeiség áramlott ránk, nézőkre is e délelőttön.
Az Arany-metszet - ahogy a költőfejedelem szavaival élve - igaz darab, a részletek között egységet alkotott, az életszeleteket fájó elevenséggel összerendezte a személyes veszteségekkel elviharzó végzet és a balsorstól tépett történelem.
„e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.”