Az utolsó óra a Rózsavölgyi Szalonban
200 sikertörténet 1 ellenében
A Rózsavölgyi Szalonban 2018. szeptember 26-án 200, illetve 201. előadásához érkezett az Alföldi Róbert rendezte Az utolsó óra című sikerrel bemutatott darab, amelyet fergeteges dicsérő kritikai visszhang övezi most is.
A téma is vonzó Freud életének utolsó pillanatai, Alföldi és Jordán is hívó személyek a színházi életünkben.
Az aznapi második, azaz a 201. előadás elkezdődött, s legördült a függöny, a klíma működésbe lépett és a 20 fokra hűtött helyiségből csak lassan felolvadva, dermedt tagokkal érkeztem haza. Lélekben pofonokkal léptem ki a könyvesboltból, mert úgy éreztem, hogy ostoba vagyok felnőni a témához, a 70 perces filozófiai, teológiai hitvitának szenvedélyes lángjai nem olvasztották fel bénult tagjaimat.
Aztán – ha már pszichoanalízis – boncolgatva az okok és miértek szövevényét, az előadás hibáiba szublimáltam értetlenségemet. Kétszemélyes hitvita két szereplője Alföldi és Jordán (Lewis és Freud). Freud ócska kardigánban, nadrágtartóval felfogott nadrágban, alatta valamilyen barna kinyúlt ingpólóban a halálra készülődik. Nem fél tőle – mint mondja egy helyütt, sőt örül, hogy nem kell megélnie a II. világháborút, a végén, azért mégis egy jelentben ennek ellenkezőjét sejthetjük. Igen fél ő is, ahogy Lewis is félt a lövészárkok poklában egykoron. Freud megformálásának egyik kulcsa a szájüregi rákbetegsége, amely az órányi darab egészén eluralkodik. Szája félrecsúszva, rémisztő torz fogsora mögött nehéz megérteni szavait, a gondolatát annál kevésbé. Nem áll össze a gondolatfutam világlátássá, nem formálódik egységes karakterré. Pedig nézem a világrengető életművet hátrahagyó zseni öregkori fotóit, választékos öltönyben, nemes emberi tartással, szép arcvonásaival valahogy nincs megfelelés a látottak között. Ez a visszataszító naturalizmus inkább a rák borzadályos testi pusztítását idézi fel, éjszaka felriadtam, ahogy Jordán kihányja műszájpadlását a színpadon. Milyen Jordán Tamás Freudja? Felsőbbrendű tudat felvilágosult eszméjéből fakadóan racionális, gúnyolódó, cinikus, ateizmusa földhözragadt – számomra igen-igen ellenszenves. Én még úgy tanultam, hogy az utolsó mondatok, a záró jelenet a drámák domináns szövegelemei. Hevenyészett, itt-ott talán hibás átiratban ezúttal a mű ezzel a parabolaszerű mesével zárul: egy ateista magához rendel egy ismert vallásos elöljárót, aki egyébként biztosítási ügynök. Amikor elmegy, megkérdezik tőle megtért-e a barátja, azt mondja, nem, de örömmel újságolja, hogy eladott neki száz biztosítási kötvényt. Hát ezt - ezer bocsánat, de - a magam módján nagyon silány üzenetnek tekintem.
Aztán nézzük meg Alföldi-vallásos-Lewis alakját. Elegáns szépfiú, láthatóan rendezői szándék alapján jól öltözött, kellemes megjelenésű férfi. Vallásos érzületének érveit szenvedélyesen, olykor kiabálva, olykor fojtott indulattal fejezi ki. Argumentációja azonban nem tűnik túl sikeresnek. Olyan, mint a darabban idézett chestertoni figura, aki mindig csütörtököt mondott. Szerepe ezért inkább mellékszerep. Legyőzöttségét érzem, amikor a pszichoanalitikus éles elméje szembesíti világának szexuális mozgatórugóival (egy anya-gyermek szeretetkapcsolat pótlékával, egy helyettesítő szerepcserével stb.), kereszténysége is elvérzik, amikor Freud Mózes című tanulmányát idézve, a zsidóság lelkiismeret-furdalása emelte prófétai alakká a megölt népvezért, éppúgy a kereszténység is a zsidóságot feszíti keresztre Jézus kereszthaláláért, aki természetesen nem is isten.
E fentiek miatt éreztem azt, hogy ez a melodráma nem ábrázol, hanem véleményez. Nem egy az emberi lét sosem tudható dilemmáját állítja középpontjába, hanem ebben a vitában kétszáz éve diadalútját járó álláspont mellett voksol. „Isten meghalt – punktum. Az ember fél, s ezért teremti bálványait, ezért teremti Lewis is a Nárniát, ezért írja meg az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény történetét.
Még egy pár szót szükséges elmondani Mark St. Germain alkotásáról is. Vajon az akciófilmek, horror krimik és fanatasyk világában emészthető-e egy a hitviták világát idéző darab, amelyből konfliktusos történet teljes egészében száműzve vagyon? Vajon van-e az illendőséget rendszerint betartó közönségben igazi befogadói energia, s elgondolkodik-e azon, hogy vajon van-e isten a gonosz világban? Vagy az órás vitaest alapján megnyugodva hátradől majd, hogy isten, úgy ahogy van, csak az emberi fantázia teremtménye, tehát éljünk boldogan. Pedig hát az ember személye legmélyén érzi, hogy ez az üzenet mégsem a teljesen igazság. Hogy az emberi tudás még mindig csak ott tart, hogy a kanti ontológiai istenérvet (miszerint isten létére és nemlétére éppúgy logikus bizonyítékokat lehet szolgáltatni) kell elfogadnia igazságként. Ráadásul Freud Álomfejtésével egy időben mégis egy másik zseni is megjelentette művét, akinek gigantikus életművének filozófiai konklúziójában megerősíti isten létét a világegyetemben. E művet Einstein írja, 1905-ben adják ki: Függ-e a test tehetetlensége az energiájától?”
Végül fáj, hogy művészi élményeim keresése során ismét a politikába ütköztem. A liberális ideológia jegyében útmutatást kaptam, hogy az igaz út a tudatosság és ésszerűség tézises szólamaiban s az isteni-etikai törvényektőll való elfordulásában, keresendő.