Bomlástermék
A civilizáció egymásra rakódott rétegei fölött az emberiség hangyabolyként nyüzsgött azon a reggel is. Ezredévek törzsénél kirajzó termeszekre kacsint így a hajnal. Ilyenkor mindent éles kontúrokkal rajzol az élet, ahogy a közhelyszótár írná, szinte harapni lehet ilyenkor a levegőt, s a város is lassan odahagyta takaróit.
Ó, szűkkeblű reggelek! Még felkavarta az őszi hajnal a város kósza álmait, de minden futotta a hétköznapok kimért pályáját: a villamosok, az autóbuszok menetrend szerint indultak, a metró tekervényes alagútjain szokásuk szerint robogtak a zajos szerelvények.
Rezervátumaink őrizték csak a múltat: a pálmaházak élőlényei emlékeztek még a bujaságból kipárolgó teremtés illatára, azonban ennek az ősi entitásnak a fenntartása egyre nagyobb költségvetési ráfordítást követelt a kormányoktól. Az állatkertek ritka példányai tízezer éves dühvel indultak el újra megjárni ketrecük unt járatait. Millió számra nyüzsgött a felbolydult boly, össze-vissza tolongásnak, futkosásnak tűnt mindez, mégis e kuszaság nem volt más, mint egy eleven szervezet. Ezt a bolygó zűrzavaros rohanást, amelyet a szervezetben működő millió apró cél alkotott, most megzavarta valami különös esemény.
Nem történt semmi másképpen, és mégis sokan megálltak egy pillanatra beszippantani e hirtelen múlttá omló pusztulás dohos szagát, meglesni a porfellegben még egy utolsó másodpercben megremegő irodahelyiségeket, ahol még egy héttel ezelőtt az irodista kisasszony gyorsan zongorázta főnöke kottafejű beszámolóit, ahol még a portás éppúgy őrizte a vállalat rendjét, mint száz évvel ezelőtt, talán csak a divatos ruhák változtak meg ezalatt. A robbantási szakemberek készen álltak, a területet lezárták, de a bámészkodók nem tudták levenni tekintetüket e nem mindennapi látványosságról. A gyújtós és a gyújtózsinór összeszokottan működtek együtt, hogy a kor e nagy monstruma összeomoljon.
Aztán elült a robaj, porsivataggá vált a környék, s mikor a hétköznapiság újra visszazökkenni látszott a megszokottba, egyre hangosabbá váló neszek, morajlások közepette a földfelszín hullámzó hátát polipszerű hatalmas lény púpozta fel. Csápjai táncoltak, mint Siva isten karjai a reggeli fényben, mint elefántcsorda ormányai verték fel a port. E portengeri szörnyeteggel sok ezeréves múlt összes tudása, a volt civilizáció minden tartalma jelenvalóvá vált; átfénylett síkos bőrének ragyogása, zsigerlábai gyémánt és arany karperecek az idő csuklóján. Minden tagjában összesűrűsödött a múlt szelete, egyikbena keleti archaikus kultúrák, másikban a maja papok minden tudása, a harmadikból az ókori nagybirodalmak és az arab, görög bölcsek minden ismerete sugárzott. A rémlény hólyagszemét mintha elvakította volna e modern vegetáció, nem próbált menekülni, de míg befelé tekintett, magába szívta a felkelő Nap és a lemenő Hold fényét, a tüzet, amellyel felizzítva a lélek kohóját önti, s formázza a jövendőt. Csak a mindentudás e szelleme képes magába ötvözni a tudattalant, az ismeretlent, megismerhetetlent, mert mindent gyomra múzeumába töm: a modern kor hindu tama-gunája, a tudatlanság kötőereje e lény karjainak szívókorongjaiban pihent.
Az építkezésen dolgozók és a járókelőkből összesereglett tömegek először értetlenül kiabáltak, összezavarodott sokaságként viselkedtek, de aztán egyként a monstrum elpusztítását kívánták, buzdították a bontási műveletet végzőket a maradék robbanóanyag használatára. A szakembereknek nem volt könnyű dolguk, a monstrum az első aknavetőre megrázkódott, egyik nyúlványából zöld, nyálkás testnedv serkent, a dzsungel lehelete áradt szét, archaikus civilizációk emlékképei táncoltak a szétfolyó vérpocsolyában. A második aknavető végleg leterítette a szörnyet, rájaszerű alakja még utoljára felverte a port, magasra emelte a romos épület maradékát, majd a semmibe hullott.
A civilizáció globális organikus univerzuma milliónyi atomra esett, a testről leszakadtak a múlt vezetékei, a csápok, s a jelen idő csak nehézkedésétől gördül még tovább egy kicsit, hogy majd bénán hamarosan romjaiba dőljön. A munkába siető emberek megnyugodva, félelmüktől felszabadulva, fújtatva futottak, a portól prüszkölve indultak tova, múlt nélkül, idő nélkül, az örökkön fogva létező nélkül, szétrobbant ősi értékek repeszgránátjai között.