Choli Daróczi József verseiről
Isten homorú arcán
„Cigány vagy! – írja a költő, s vajon nem érzi-e meghatározónak ezt a tényt az, aki Daróczi József Isten homorú arcán című kötetét kezébe veszi. A lélek alvilági rétegeiből fölsejlik a tudatunk visszáján képződő tudattalan előítélet. „Cigány vagy!” A hátrányos helyzetűek társadalmának, illetve társadalom kívüliségének bűn-levegője más, mint a krimik szórakoztató borzongása. Mert tolakodóan itt van komfortlétünk perifériáján, ott él a szomszédban, az utcán, a szemben lévő házban valami meghatározhatatlan borzalomként, aki majd egyszer becsönget kisuvickolt otthonainkba, elrabolja kedvenc nippjeinket, elcsaklizza életértékeinket. „Te akkor is cigány vagy! – szól a költő, szólhat a környezete, de nem az olvasói. Hiszen az irodalom – ez a javíthatatlan világcsavargó – korábban értékalkotót és értékállót is felfedezett bennük: például a határtalan szenvedélyt és a megkötözhetetlen szabadságot. A lélekmélyi tényekből kirajzolt XIX. század, a romantika kora, Puskin, Tolsztoj, Merimée műveiben festett cigány-miliő összeomlott. „Fekete, mint szurok minden álom /…” – olvasható egy helyütt – koponyámon a dob peregve ismétli el az / ősi átkot.”
A fenti sorokban Daróczi József költészetének lényegi jegyei is tetten érhetők. A sötét bőr mint stigma a környező világot is a sötét színek különböző árnyalataival színezi. A József Attila utáni tájról, a „holt vidékről” termett „rossz ivadék” megbélyegzettsége motívumként vissza-visszatér a versekben. Az ősi nagy átok alól való föloldozás reménye, illetve reménytelensége többnyire a kereszténység jelképrendszerével fogalmazza meg önmagát.
A modern költészet üres, magányos, szerelem-nélküli sikátoraiból Daróczi kivezet a szerelem ősi, tiszta és megtisztító mezőire. Talán nőies érzékenykedés, de jó volt e költeményeket olvasva megmártózni az örömben, hogy még tudnak bennünket – nőket – szeretni ezen a világon.
A kötet szerkezetében szembeötlő kétarcúság hívja elő a kérdést. Talán a nyelvvel együtt másképpen él és gondolkodik az ember?A magyarul írt alkotásokat egybegyűjtő fejezetben inkább a József Attila örökében lépő költő arcvonásait érezzük kirajzolódni. Az egy gúnyában járó ambivalencia két arca –a magyaré és cigányé – néz szembe egymással, s ez hozza létre az érthető paradoxonokat. „Lelkem megkopasztott idegen, / eladó talpam alól a föld, / szentséges / szűk hazában talajtalan honfoglaló.” A cigányul írt versek végén egy csokorra való Weöres Sándor által fordított költemény található. Azonkívül, hogy érdekes nyomolvasás lenne e fordítások keletkezéstörténetébe bekandikálni, másrészt azért figyelemre méltók , mert ezek közt olvashatók klasszikus versmértékeken iskolázott költő felelősségvállalásának legszebb darabjait. Főként a cigány versekben megmutatkozó zeneiség, a szabad és szabatos ritmus árulkodnak Daróczi József mesterségbeli tudásáról. Könnyű neki, ősi vérében áramló zenei tehetség jutott a cigányköltőnek –tolul föl az újabb, veszélyes, de ez esetben pozitív előítélet. Továbbgondolva viszont ez lehet a nyitja a szómágus Weöres Sándornak e költészet iránti elmélyült érdeklődésének is.
Nem egyszerű fordításgyűjtemény az a személyes magyar irodalomtörténetnek nevezhető egység, amelyben a szerző a magyar versek mellett, azok cigány nyelvű fordításait közli. E fejezet „Úton” címadása bőbeszédű gondolatgazdag megjelölés. A lírai én rostáján fennakadó versek a népdaltól Radnótiig és Weöres Sándorig jelölik ki a hazai verstörténet útját. A magyar irodalom lapjait összefűző személyes ihletésű szerkesztés mellett, a cigányságnak a magyarságban való létértelmezése fontos dokumentuma hazai vándoréletük rögös útjainak. Érdekes tény a cigány folklór alkotásai közt fölfedezni azokat az e századi variánsokat, melyek a cigányság jelen helyzetére vonatkoznak. Markánsan megvilágítva azt az utat, amely a ferde világban az Isten homorú arcán megtorzult népet a magyarsággal való közösségben talán egyszer a torzítatlan Isten képmása felé vezeti.