Dante
Beatrice végül a 21. század első éveiben kapott lehetőséget az égiektől, hogy Dantét, az érte égő költőfejedelmet a kínnal telt hazában meglátogassa. Folco dei Portinari szépséges lánya csak halála után tudta meg a szívében érte égő túlvilági látnok iránta érzett szerelmét, s amikor még az élő Dantét posztegzisztenciális utazása során a mennyek országában kalauzolta, ismerte fel a férfi érzelmeinek olthatatlan nagyságát és örökkévalóságát.
Bice több száz éven keresztül pihent az elíziumi mezők idilli nyugalmában, nézte az alatta sodródó felhőket, s a Léthe habjai sem feledtették vele, hogy volt élete milyen töredékes maradt e szerelem megtapasztalása nélkül. Mostani útja talán hasonlatosnak tűnt ama ógörög lantos, bizonyos Orpheus alvilági útjához, de az isteni hölgy úgy érezte, hogy neki sikerülni fog, ami dalnok elődje tragikus kudarcával végződött.
Amikor a drága hölgy elindult a nagy sötétlő erdő vadonába, amikor alászállt a pinceszerű, szédítő völgykatlan ösvényeire, amikor a kapzsiság nőstényfarkasa csaholt felé, és az erőszak vad oroszlánja bömbölt mögötte, pillái sem rebbentek. Azonban amikor a kéjvágy fekete párduca szemébe tekintett, megmagyarázhatatlan bizonytalanság kerítette hatalmába, de nem vesztettek lépései határozottságukból.
Beatrice Vergilius kíséretében bejárta a szerelme által leírt 13. századi pokol bugyrait, megdöbbent az emberi bűnök és szenvedések útvesztőin. A borzalom kerítette hatalmába, amikor látta az emberi ürülékben fulladozó hízelgőket, a kicsavart testű varázslókat, a lángokban lobogó rossz tanácsadókat. Amikor azonban a szerelem szélben sodródó szenvedőivel találkozott, a 600 éves harmónia nyugalmában eltompulva hirtelen felszakadt belőle a földi bú fájdalma és egyben igézete. Szívét, úgy érezte, megmarkolta valami durva kéz, eláradt benne az eddig ismeretlen sóvárgás a fizikai érintésre, s nem tudott hallgatni a bölcs tanácsra: ”Itt el kell hagynod a törpe gondot, s mint holtra nézned minden földi búra.”
Bicének azonban még sok próbatételt kellett kiállnia. Meg kellett ismernie a 20. század poklát, amelyben a dantei főbűnök mindegyike egyszerre van jelen: a megalopoliszok gigantikus mértéktelenségét, az egekig hatoló erőszakot és a világot behálózó iparággá terebélyesedő csalás csatornáit. Le kellett szállnia a poklokra: a hiteltelenség tévútjain bolyongott, amikor a Judecca egyik ismeretlen bugyrába hatolva a Mindenható hangja szólt hozzá:
- Megérkeztél. Találd meg, kit halálod után a Mennyek Birodalmából is sóvárogva kerestél, kinek érintésére szomjaztál, kit ezerszer nevén neveztél, kiért most a kárhozat kalandorává lettél.
Bice körülnézett a csillagos tágas bálteremhez hasonlatos sötétlő vidéken. A szétroncsolt képek televíziókhoz, filmvásznakhoz, videó berendezésekhez, képi installációkhoz hasonlatos százezernyi csillogó szilánkban tükröződtek. A komputerek egymástól szétszakított testrészeket mutattak, s körülöttük megszámlálhatatlan éles sugárban végződő csillagok rajzottak. Olykor szélvész gyorsaságával belerobbantak egy-egy kép szövetébe, belehatoltak a kitáguló női testrészek nyílásaiba, fájdalmas jajkiáltások zúgtak szerteszét, máskor férfi testrészeket szívtak magukba, a tüskés sugarak befelé fordultak tépték, cibálták az érzékeny szöveteket, majd a fájdalom tetőfokán ismét képpé merevedtek, az elektronikus érintkezés csatornáiként mutatva magukat. Minden egymással akart egyesülni, megtalálni szétszaggatott önmagát, az ajkak a szenvedés lírájával, a vágyott boldogság hangjával sóvárogtak az igaz szerelem után. E-maileken és csevegő csatornákon szálltak a magányból felröppenő remények, üzeneteket küldtek a mellszoborrá csonkolt alakok: Discovery, a Holdbéli csónakos, a sodró hullámzásban fuldokló Páratlan, a fasor álléin a blues hangjain könnyű feledést kereső. Eftoy a lemosható játékbabák idilljére vágyakozott, mert rettegte a körülötte vággyal kínálkozó testeket, s itt volt Itlosz admirális szeme, aki ezer éve maga gyártotta mikroszkópjain borzadva figyelte e szilánkok rajzolatát, az undok, de mégis szánalomra méltó, szerencsétlen bűnösöket. Gyakran a nemi szervek is megszólaltak, hívogatták egymást: Rudas Matyinak, Makk Marcinak, és a többieknek már ismeretlen volt a vox humana, csak a kéj fekete iszapjában paráználkodtak, lefejtve magukról a lélek fájdalmas Nesszusz ingjét, élvezve az arctalanság tengermélyi hullámzását, amelynek már nem fáj semmi, amely magányosabb, mint bármi a földön, amely kiábrándult boldogtalanságában önmaga mocskával azonosul. S ekkor Betarice egy halk ajak suttogására lett figyelmes:
„Óh, Hölgy, ki tette, hogy reménynek éghet
lángja szívemben, s elviselted értem,
hogy nyomát a Pokolban hagyta lépted”
Nem volt nehéz e szavakból fölismerni a szavak halhatatlan fejedelmét.
-Alighieri! -, súgta Bice csöndesen, s ismét érezte a tornyosuló vágyat e nagy lélek érintése után, de a test cserepeit nem találta a komputerek között.
„minden dologhoz, amit végigéltem,
kegyelmet és erőt nekem te ontál:
jóságodé s hatalmadé az érdem!”
Szólt a száj, és sóhaja szállt az éjben.
Hiszen eddig sem volt ez más, csak plátói, csak képletesen élő szerelem közöttük, de szerelmük az artisztikum, az örök szépség lenyomataként századokon át fennmaradt. Most itt látja az eleven ajkakat, melyek hozzábeszélnek vágyakozva, s Beatrice csókjával ráhajolt e monitorban felvillanó szerelmes szájjal egyesülni, de csak a hideg képernyő érintette forró ajkait. Nem volt más vágya, mint belehatolni a képbe, mint eggyé válni vele, de itt a kárhozat kábeleken zizegő áramában érzékcsalódás volt csupán az élet. A varázslat betelt, már felismerte, hogy a világ tükörképében élt, amely többé nem ereszti. A metál keménységű csillagok, a kudarcból öntött fájdalom, nem engedik át a valóság izzó fényeit. Beatrice ült a komputer előtt, szeme előtt már elködlött a kép, s nem volt már ő sem más, csak egy képernyő roncsolt szíve helyén.