Egy kiállítás képei
Már gyülekeztek az érdeklődők a nagyteremben. Zsongtak, beszélgettek, mint egy kikötőbe érkező turistacsoport. Vizslatták egymás tekintetét, de csak – e különleges utazás során - otthonos, „bennfentesek” beszélgettek egymással., megelégedett önhittséggel nézve végig a többi látogatón. Néhányan a beavatott tekintetével sétáltak a kiállóterem csarnokaiban. Az egyik festmény tövében állt a művész. Mintha a múlt század paraszti világából pottyant volna ide. Alacsony, kissé pocakos, bajszos ember – mint a nemtörődöm földbirtokos elszánt és lelkiismeretes intézője -, aki a maga öntudatos tartásával, de mégis szerényen álldogált a megnyitóra várva. Ki gondolná, hogy ő is egy szabad szelekkel érkező vitorláshajó utasa. New York, Róma, Washington, Bécs .., lám most itt mosolyog ránk, megértően és elfogadóan, pedig tudja, hogy milyen esendők vagyunk itt mi mindannyian. A Mester Odüsszeusz kalandjaira vágyva a hétköznapiság burkából álmodozón szabad vizek felé tekint. A vitorlás víg kékje alatt hatalmas sziklaszirtek, zátonyok veszélyeztetik az utasok sorsát. S ez nem is a víz közegéből, hanem a létezésből hatol a hajófar felé. Az anyagok levetették anyagiságuk természetét, mint valami ősmassza hullámoznak, éles tüskéket, szirteket növesztenek, s az arché, az ősanyag kavargása hányja-veti a kiállítássá szelídült szorongást. Mi ott vagyunk a fényben, a Küklopsz-szem gonoszul ránk kacsint:
-Felfallak. Először is a legokosabb Senkivel kezdem, hogy a csapat aztán eszét vesztve meneküljön, hiszen úgysincs hova.
A sötétség birodalmában az ősbűn büntetésre vár, Héliosz napisten vakító fénye kedvenc marháinak szarván tükröződik. A reflektor bevilágítja a képeket, s a rajongó tekintetű néző feje árnyékot vet a szájra, amelyből csak a gereblyeszerű rettenetes éles fogak tűnnek elő. A bekötözött arctalanok, emberi alakjuktól megfosztott torzók talán ők maradtak a kikónoknál fosztogató gyilkoló társak közül? Ezek lettünk tehát? A civilizáció nem más, mint egy reumás öreg kézfejen megtapadó apró moszatvilág, mohaszőnyeg, amelyet ennek a vén kéznek görbült ujjai tartanak a létben?
A szépívű asszonyalak – akár Pénelopé is lehetne – a parti futóhomok hullám verte felszínén, mint a kisgyerek homokrajza mesél vágyakról, vonzalmakról, szél mosta szerelemről, - feljajdulok: ó mulandóság!
Hazafelé tartok. Az elszállingózó amatőrök után csak a beavatott intellektuelek vannak csak jelen. „Kedveseim, - idéztem fel az eposz szavait - bármekkora baj sújt, nem kerülünk le Hádészhoz, mielőtt nem jő el a már kijelölt nap; rajta tehát, míg bárkánkon van ital s akad étel, addig együnk bátran, ne gyötörjön holtra az éhség.”
Így hát kitartottam. Ittam egy kis pezsgőt, felfaltam egy pogácsát, behunytam a szemem, s mint egy jól sikerült snitt, a mester műtermében találtam magam. Jöttek-mentek ott a népek, érdeklődők, otthonosan bolyongtak a szűk termek között, a labirintusszerű folyosókon, kedélyesen beszélgettek, majd mintha sosem ismerték volna egymást továbbsiettek. A bor kipirosította arcukat, imbolygó mozdulataikat csak az átjáró falai fékezték, jókedvüket valamiféle szomorú kétségbeesés színezte szürkévé. A forgatagban – amelynek magam is része voltam - elvesztettem a táskámat, pénzt, iratokat, meg mindent, s kérdéseimmel ide-oda verődtem emberekhez, akik maguk is kissé elveszetten kódorogtak, vagy letelepedtek a rendetlen, üvegekkel, poharakkal, teli hamutálakkal telerakott asztaloknál. Szóba elegyedtem egy ősz hajú, de karakteres, még jó megjelenésűnek mondott férfival, elmondtam neki, milyen veszteségnek nézek elébe, vállára hajtottam fejem. Jólesett hallani a szívverését. Megsimogattuk egymás vállát, aztán tovább botorkáltam. A szűk átjáróból egy romos várerőd porral vert, kiszáradt növényekkel teli belső udvarára értem. Körülöttem elhagyatott egyszobás lakhelyek. Poros székek, asztalok rogyadozó bútorok, egymásra hajigált tárgyak hevertek odabent. Senkisem lakta helyiségek sora. Köröskörül senki, senki. Kicsit meginogtam, a föld lökésszerű rengésekkel válaszolt. Talán a bor tette. Talán a természeti elemek válaszoltak. Egyedül vagy. Bolyongtam, mint Odüsszeusz. De nem úgy, ahogy a mesében, a képzeletben, a mítoszban, ó, nem. Bolyongtam, tapogatóztam, papírjaimat, pénzemet, egzisztenciámat, személyiségemet vesztve önmagam létezésének tornácán, vakon kóboroltam a múltam diaképei között, amelyeket lassan beleptek a hűvös őszi szelek által felkavart falevelek. Az eső feláztatta őket, szürke kásás latyakká vált az út, belegázoltam az elláposodott földbe, próbáltam összeszedni minden erőmet, akarattá transzformáltam a félelmet, de az ingovány csak nőtt a lábam alatt. Éreztem az elmúlás odüsszeuszi kalandját, szemem már az élők által sosem járt út végére figyelt, éreztem, testem porózussá válik, nem rög voltam már, csak porszemek sokasága. Az ősanyaggal kerengtem, az alvilág kaotikus ciklonja szívott befelé, az örvény sodort tova. Testvéreim, barátaim, most már csukjátok be szemeiteket!
(Németh Géza Odüsszeusz bolyongásai című tárlatának megnyitóján)