Egy szemtréner emlékére
Talán már akkor kezdődött minden, amikor a Jártó-lány 1943-ban a Dante Kiadónál megjelent Ki volt az apám? című regényében leírta e sorokat:
„Egy könyv volt abban a fiókban…, de nem tudta a felírást elolvasni rajta. Jaj, a szemüvege benn maradt a szobájában…, s a lapokon olyan halvány a tinta… Majd hirtelenében egy árválkodó lupéra lelt, a kötéstáblán kézzel írva: halál, élet, halál, élet családi dátumai váltakozva, de nem olvasta végig, csak nézett, nézett, messze nézett, és nagyokat kopogott a szíve.” S lám egy emberöltő után egy szemtelen sarj hetykén kiáltja: Dobd el a szemüveged, s láss a szíveddel, idegeiddel, lelked erejével!
De nem, mégse! A kezdet nem ez volt, nem ez regény volt a kezdet, egy költemény, Lili verse, amely ott olvasható Péter lakásában egy kottaállványon ma is, nem feledetten:
„ Ma úgy szeretlek! De úgy,/ hogy leírni sem tudom… Talán eldadogni,/ fulladt, fülledt estébe súgni…eldalolni, /pengetve valami hangszert részegen.
Ma este testet öltött az öröm és /úgy lobog, ég bennem: izzó vörösen,/mint didergőnek a talált máglyatűz,/ Mint a nap a mérhetetlen égen, / mikor még istenként imádtak régen.
Ma este múltunk, nem kullogva jő/ utánam. Rohanva, mint a forró szél/ s mikor az emlékek piros hulláma elér/ parázslanak. Fényüknél majd elégek!”
Péter és Pál tehát a szerelem gyermekei. 1948-ban eleinte a csöppségek egy ruháskosarakban laktak, aztán hamarosan Pali négykézláb kalandozott a szobában, Péter fenéken csúszva, rákmenetben, hátrafelé indult világkörüli útra. S mikor megszólaltak, nem azt mondták, hogy empíriokriticizmus, ahogy a nagylány emlékezett, hanem gőgicséltek, társalogtak, turbékoltak, melyet csak ők, az ikrek értettek.
Íme egy másik költemény, amely csak nekik íródott, már az életre érkezetteknek:
„Inge lenge Palika,
Alig, alig Palika,
Nem akárki Palikája
Hanem Vénék Palikája.
Etya Petya Csákó
Csili Peti Csákó
Mindenkinek öröme
Tas, Huba, Töhötömke.”
Aztán elzúgtak az évek, az iskolaévek,… a sorkatonaság, …hogy aztán a szemfényvesztő látványgyár, a TV évtizedekig második otthona legyen. Fiatal művészcsoport verődött köréje, szárnyalt az intellektuális humor, a féktelen jókedv ragyogása. „Nem fogom fel – írja Vera – a mi Péterünk. Az én „csücsköm”, mert 42 éven át így hívtuk egymást a TV-ben és levelezésünkben is. Rosszul vagyok „Csücsköm”, hogy hagyhattál így szó nélkül itt, drága Barát!
Péter is társasági lény volt, vidám, szórakoztató, hatáskeltő. Neves médiaszemélyiségek, művészek körében forgott, emellett hajléktalanok, világból kivetettek felkarolója. Rövidfilmje a Csiki-csuki a társadalmi helyzetükbe zárt cigánygyerekek esélytelenségéről szólt. Majd, kicsit megkésve, de érkeztek a nagy megbízások is. Szimbólum értékű feladatok ezek, mint a Játék határok nélkül szerkesztése, s II. János Pál pápa magyarországi látogatásának közvetítése, spirituális élményeinek kezdete. Ez mind ő volt egykor.
A kései fiúgyermek is örökölte az apa, a festő életérzését. Személyisége a delejes derű pszichológiájára épült. Emilió, a festő-grafikus apa szín- és témavilága őrá is emlékeztet; hajók, tengerek vonzották, de ide, a szürkeségbe komorult mindennapjainkba nem ecsettel, de lélekkel varázsolt színeket nekünk.
S a szemek számlálták a napokat, a napok érlelték a szemet. Megtanított látni, kiszínezte az élet kifestő könyvét.
Őrizgette a múlt kellékeit, tárgyakat, drága emlékeket, nagyítóval vizsgálgatta a látható világot, hogy a látszatok mögött igaz képekre, arcélekre leljen. Amikor sokféle orvosi eszközével a szemünket vizsgálta, a vesénkbe látott, a gyógyításra szoruló hibát kereste, s gyakran rátalált gyengeségeinkre is.
De a családi anyai üzenet itt marad nekünk:
„Mint a drágakő értékes volt minden pillanat. Mondd: igen!
Vagy ha nem így van… hazudd, hogy igaz ez.
Hazudd, hogy nem múlt a múlt egészen.
Hazudd a voltat eleven látótereinkre,
s gyújts tüzet fakó fényű szemeinkbe.”
Hat lábujjal született, mint a pogány sámánok, s kik ismerték bűvkörébe léptek. Ezért tudott olyan sikeresen gyógyítani a szemtréningjeivel. Több volt ez, mint egyszerű gyakorlat, a hit és a belső szabadság edzése volt. Harcolt az elemekkel: a környezeti zajokkal, jegyellenőrökkel, az önkormányzat személytelen, a közösséget érintő ügyintézésével, nem egyszer sikerrel. Gyűjtögette a múltat. Letűnt világokat telepített maga köré: mechanikus írógépeket, antik telefonkészülékeket, lombikos kávéfőzők sorakoztak a polcokon, mellettük a század első évtizedeinek kávédarálói.Gyűjtögette a múltat. Letűnt világokat telepítette maga köré: mechanikus írógépeket, első telefonkészülékeket, lombikos kávéfőzők, a század első évtizedeinek kávédarálóit.
Szörnyű sejtelemként szorongással telten, de tárgyilagossággal foglalkoztatta a halála. Utolsó pillanatig dübörgött az élet körülötte, ahogy lopakodó lélekként kísér most is, erőt ad, vidámságra szólít most már folyton az elfolyó időben.
Most is - szemtelenül - látsz minket; ki sötét szembogaraink gombján át képes voltál lelkünkben fényeket gyújtani. Megtanítottál látni akár vakon ezer csodát, hogy a világosság világa felragyogjon. Szemen szedett hazugság hát a halálod, mert szemünk befelé látva lát Téged.
