Bunuel: Ő
Vajon ki az az Ő, aki nem én és nem te. Aki más valami, mint a mi és ti. A titokzatos, a megfejthetlen. Az Ő(rünk) vagy Ő(rült) vagy Ö(rdögünk)? A szürrealista kísérleti filmek (Andalúziai kutya, Aranykor), a mexikói ún. "valódi" neorealizmus (Elhagytottak) után az Ő az első ízig-vérig bunueli alkotás, amelyet őmaga is kedvenc filmjének tekintett. A Freud-forradalom forrásvidéke ez, kastélyok csillogó kristálycsillárjai világítják meg az emberi lélek legsötétebb régióit:, a félelmet, az önző birtoklási szenvedélyt, a gyilkos hajlamot, a gonosz működését. A " burzsoázia diszkréten bájos" haut monde társaságra vet cselt a pszichopathia, az elit vonzóvá sminkelt álarca mögött egy őrült tekintete leskelődik, a világi jólét és az önuralom mint ariszto'krátosz 'az ösztönösség káosza (társadalmi értelemben pedig az anarchia) felé halad. A körkörös szerkezet értelmezője a történetnek: a főhős, Francisco Galvan de Montemayor megpillant egy gyönyörű asszonyt a templomban, s azonnal beleszeret. Követi őt, csapdát állít neki, véletlennek tűnő helyzeteket teremt. A csel sikerül, Glória és Francisco összeházasodnak. Ekkor elhatalmasodik a férfiban a féltékenység, a gyanakvás megkeseríti a házaspár életét, amely a gyilkossági kísérletig fokozódik. Az őrület végül lelepleződik, a férfit egy szerzetesrend fogadja be, a kolostor lakója lesz. Az utolsó jelentben azonban érezhető, hogy a téboly+ igazi helyszínt talált, a szent és az ördögi nagy összecsapása készülődik. Mi tehát a rossz? Bunuel az az ateista, aki folyton istenkeresésben él, és kétségei rémekkel teli világokat körvonalaznak. Rossz ott van mindenben, az élet minden rétegébe befészkeli magát, s a harmónia látszata mögött mindenütt ott fortyognak a lelki pokol tüzes bugyrai. Talán Isten országa is csak ez a képmutató "minden rendben" világa, s az életet ez a folyton fel-feltörő sötét ösztönvilág színezi meg újra meg újra?
Közismert, hogy a halhatatlan rendező ezt a kétségtelenül gondolatgazdag befejezéssel remekművé emelkedő alkotását kedvelte legjobban, én azonban az Öldöklő angyalt szeretem inkább, amelyben a krisztusi megszentelődést és a bárány áldozatát tartja a jólét harmóniájával szemben létmozgató elemnek, amelynek kapuján a kastélyba zárt elegáns vendégsereg képtelen áthatolni.