Equus
Izgalmas színpadi vízió – írja a szórólap –, „a színházunk történetének meghatározó” előadását ígéri. A főpróbára menet lehangoltam mentem a József Attila Színház felé. Mit tudhat egy színházi feldolgozás a Sidney Lumet rendezte emlékezetes, meghatározó élményt nyújtó produkciójához képest. Emlékeztem a Pesti Színházban Gálffi László által életre keltett Alan Strangra, a darab gyomorforgató témája mellett inkább a fárasztó és nyomasztó élményt vittem magammal egy fél életen át.
Ez a darab azonban más, mint amire számítottam. Úgy jelentek meg a dráma rétegei, ahogy a beavató színház behúz, belekényszerít a műalkotásba. Ott ültünk a színpadtérben, velünk mozdult a forgószínpad, ahogy a nézőpontváltás árnyalta az eseményeket. Olykor aláhullottunk a tudatalattiba és meghempergőztünk a mítoszban. Pünkösdölés volt ez, amikor a Szentlélek, az Equus eljövetelét ünnepeljük. A lovak emberi és állati karakterét az átérzett vadság, indulat és zabolátlanság táplálta. A pünkösdhöz azonban sok esetben kegyetlen ünnepi szokások kapcsolódtak, ahogy azt Jókai is megemlítette Egy magyar nábob című regényében. A kegyetlen lúdnyakszakítás, a felpántlikázott lófuttatás imitációjának szívbe markoló hitelessége, a véres szemet vörös szalagokkal kifejező óriásira növesztett báb, amelyet emberek hol nyugodt, meghitt testtartása, hol fájdalmas rángása kísért, döbbenetesen hatásos kinézis. Eltávolít az élménytől, és mégis magába szippant. Nemcsak látjuk, hanem ott lengeti sörényét az arcunk közelében, érezzük lihegését, dobogását, s megrendülten látjuk, hogy a kezdő jelenet kis játékpacija, hogyan nő az orbis pictus fölé emelkedő - kínzásból és kínvállalásból - keresztényi szimbólummá, s leszünk beavatottja a biblikus kor passiójának is.
A színpadtér is különleges és metaforikus. A szereplők mindegyike folyamatosan a nézőtéren foglal helyet, a nézők, akiknek szemeiben, akár a lovak óriási szembogaraiban, a retinákon e történet élő „filmfelvétele” zajlik. Éppolyan film, amilyen Huszárik Zoltán sokkoló rövidfilmjének jelenetei, amely az egyszemélyes kórterem mögött és fölött kivetítődik.
A szereplők közül nem is tudnék mondani egyet sem, akiket ne a profizmus kifejezéssel lehetne jellemezni. Valahogy úgy éreztem, érezték, mindenki átérezte, hogy valami lenyűgöző, egyedülálló produkció részesei voltak. A társadalmi kiüresedés, az értékek devalvációja, az arctalan tömeggé kényszerítettség defektes társadalmat eredményez, ahol a szexmozik sötétjében lopnak egy kis szabadságot a családapák, vagy agresszív indulatok brutális kirobbanása a pusztulás rémképeibe löki a publikumot.
Köszönöm Hargitai Iván rendezőnek, hogy e torokszorító előadás során equus-hívőként, álruhában élem most már rizsporos mindennapjaim.