GONDOLAT - TÖREDÉK
A részben - ahogy életünkben, egyedi lényünkben - az egész, az univerzum tükröződik. Az idézet a lényegre világít. A töredék sem részlet, hanem egy gondolat nagyító alatti szemlélete.
MINIESSZÉK
„Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!” (Balassi Bálint)
– kiált fel Balassi istenes költeményeinek egyikében. Ez a zaklatottságot tükröző felütés sokkal keményebben cseng az Istenhez szóló fohászok hangjánál. A parancsoló felhívás, az „adj” szó felszólító módú alakja kopáran erőteljes. A „már” időhatározó-szó is sürgető felszólítást jelez: a kimondás pillanatában a hányattatások időszakának lezárását reméli. Az Istent megszólító, az Istenhez fohászkodó költemény az imádságok beszédhelyzetét idézi. A hívő ember adja át magát így Istenének, beszélgetni, kérni képes tőle, hisz, remél és szeret. Ez a kommunikáció, ez a monologikus, mégis a dialógus számára nyitott szituáció az imádságok műfaját idézi. Isten válasza ez esetben a bűnbocsánat, a feloldozás lenne. Ettől, az igévé váló szent üzenettől Balassi a lélek békéjét, csendjét reméli.
De honnan származtatható ez a háborgó szenvedélyes szenvedés? Mi az a bűn, amelyet Balassi maga rútnak, éktelennek, romlást vallónak tekint? Erről a Kiben bűne bocsánatáért könyörgett,…című istenes versének kezdő és záró strófájában így nyilatkozik:
Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét.
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét!
Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
Tusakodván ördöggel.
A szövegbeli hitetlenséget még csak megérthetjük, magyarázhatjuk is (Dobó Krisztinával kötött házasságának hitelesítése végett áttért a katolikus hitre, s életrajzi adatokból sejthető az is, hogy nem volt az istennek tetsző utakon kellőképen állhatatos). Az „álnok” szó jelentése is kalauzolhat a műértelmezés helyes útján (valószínűleg óhorvát eredetű, csalás, gyűlölség értelemben használták a 13―14. század óta). A rút és fertelmes bűnök mögöttes tartalmáról azonban csak a biográfiák (életrajzírások) nyújthatnak felvilágosítást (a felségárulás vétke miatt apjától elkobzott birtokok visszaszerzéséért a csalás és az erőszak alávaló eszközeit is felhasználta). Neveltetése is a kor átlagos mintáit tükrözte: a birtokos nemesség emberséget, részvétet nem ismerő gőgje a feudális hűbéri társadalom kliséiből fakadt, s ezen csak a Balassik műveltségbeli fölénye lépett túl. A Balassi nemzetségben még elhíresült rablólovagok is akadtak, mint Menyhárt, Bálint nagybátyja, aki nemcsak rabló, de orgyilkos is volt egy személyben.
Balassi Bálint e főúri világból hozott zabolátlan lélekkel, féktelen indulatokkal fordul Isten felé. Minden szavában egy élet összeomlása és egy hatalmas lélek felemelkedése sejlik. Egy szívben él itt bűn és bűntudat: a nemzetvesztés fölötti nemesi felelősségérzet és a kor feudális értékrendjének válságából eredő féktelenség.
Az utókor méltán érzi Balassit Ady elődjének. Ady az Istennel perlekedő magatartásban rokonságot mutat a normákhoz igazodni képtelen, mégis folyton követhető ideálokat hajszoló Balassi költészetével.
„Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát, Ki meg mert várni Szulimán haragját (Zrínyi Miklós)
– az idézett sorok Zrínyi Szigeti veszedelem című eposzából valók, de az sem téved, aki felismeri benne Vergilius Aeneisének invokációját (a segélykérést). Zrínyi tudatosan emeli be a nagy római szavait sajátjai közé. Ezt a költői eljárást evokációnak nevezzük. Aeneas, a trójai hős hazája lerombolása után nemzetmentő feladatot vállal, amikor a trójaiak maradékainak új hazát keres. A magyarság tragikus nemzeti múltunk párhuzamát látta Aeneas történetében, s ezért nem csoda, ha a magyar irodalomban Vergilius a nagy elődnél, Homérosznál mélyebb nyomott hagyott.
A barokk eposz az antik eposzok mintáját követi ugyan, de a klasszikus forma csak eszköz a keresztényi és nemzeti tartalom kifejezéséhez. Az antik eposzokkal ellentétben a költő segélykérő szavait Szűz Máriához intézi, s a kérés hangjai mintegy az alkotás folyamata során törnek elő. Az időbeli elrendezés – a múlt („én ki azelőtt ifju elmével / Játszottam”), majd a jelen („éneklek”), s a felhívásban rejlő jövőidejűség – összetartja a kifejezés gazdagítására szánt gondolatritmust, a mondatrészek, szószerkezetek halmozását. Nem véletlen az sem, hogy Zrínyi eposza eltér az antik eposz verselésétől. A három szótagra kiterjedő, az asszonánc összecsengésénél is erősebb tiszta rímek, az ún. magyar alexanrdin ütemhangsúlyos verselés alkalmazása a nemzeti témát a formában is tükrözi. A hős Zrínyi a keresztény eszme katonája, aki az emberi értékek, a nemzet, az emberiség védelméért küzd, s maroknyi seregével együtt vállalja a mártíromságot.
A címbeli „fegyvert s vitézt” mellérendelő szókapcsolat nem puszta szófordulat. A fegyver kifejezés metonimikus kapcsolatban (szinekdoché) áll a csaták, harcok világával, azaz az eszköz a vele folytatott tevékenységre utal. A vitéz szó a latin vir szóból származtatható, Zrínyire (és csapatára) vonatkozik, akinek hősi alakjában azt az erényes, lélekben nemes férfit kell látnunk, aki az eszményeiért harcolni képes helytállás példaképe.
A szövegrészlet nem teljes, a címként idézett két sor önmagában félrevezető lehet, ugyanis a vonatkozó névmási kötőszóval („ki”) bevezetett tagmondat nem a törököt, hanem azt a hőst írja körül, aki szembe mert szállni a török roppant erejével és a pokolbeli fúriák által feltüzelt haraggal:
Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.
A mondat tartalmi alárendelődések sora: az 1. sor az írói alkotásra, a 2―4. sor a két szembenálló hősre vonatkozik. A 2. sor a meg nem nevezett Zrínyi bátorságának dicsérete. A 3. és 4. sor Szulimán jellemzéseként a rettenetes, erős, hatalmas és kegyetlen török vezért állítja elénk, az utolsó tagmondat a török rettenetes erejének felnagyítására szolgál.
Nem csoda hát, hogy Juhász Ferenc eposzdómnak nevezi Zrínyi alkotását, s e csúcsíves szerkezet felső régiójában mindig Zrínyi nagysága áll. A szöveg makro- és mikrovilágában a kompozíció különös harmóniája uralkodik: a nyelvi gazdagság és szerkezeti tudatosság között. A forma azonban csak kellék. A hierarchikus szöveg- és témaszerkezet Zrínyi életművének is szimbóluma lehet, ahogy a költő, a politikus, a hadvezér nagy ívű munkásságát a nemzeti jövő eszméjének rendeli alá.
„Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek!” (Csokonai Vitéz Mihály)
– írja Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi Ekhóhoz című elégiko-ódájában. A csalódásaitól megkeseredett, a világtól elfordulni kívánó költő a nagy francia író-gondolkodó példájának tükörképében fedezi fel, költői hasonlatban rajzolja meg saját lírai önarcképét, vágyait. A vádak kereszttüzében lelki beteggé lett Rousseau élete végén valódi nyugalmat lelt Girardin márki Párizs melletti, ermenonville-i kastélyában. De Csokonai e sorai nem a békére lelő költő életére, hanem halálára, sírhelyére utalnak. A palota gyönyörű kertjében, egy tó közepén feltöltött szigetecskén, megközelíthetetlen magányban, a természet időtlen csendjébe helyezték el Rousseau síremlékét, amely emblémája, tárgyi szimbóluma életének és munkásságának. A vissza a természethez felhívással gyakran fémjelzett felvilágosodás kori gondolat ihlette meg a fogékony képzeletű Csokonait, aki a füredi parton a Balaton idilli nyugalmában és a megélt tapasztalatok keserűségében (Diétai Magyar Múzsa kudarca; szerelme, Júlia elvesztése) idézi fel a nagy előd emlékét.
Csokonai életművének jelentős gondolati költeményei a felvilágosodás eszmerendszeréből, főként a rousseau-i nézetek ihletettségében születnek. Az estve című művének sententia részében a klasszicizmus formai kellékeit felhasználva elutasítja a tulajdonon és az emberek közötti egyenlőtlenségen alapuló civilizációt, ami mellé egyfajta kommunisztikus utópiát állít. A mű végén a szentimentalizmus hangszerelésében, a természeti lét és a magány tragikus felhangjai szólalnak meg.
A tihanyi Ekhóhoz című vers a költő személyesebb közegébe vonja a polgári társadalom kritikáját. A Balaton csendjének és a szórakozó társaság zajos vigadozásának ellentétében értékvilágok állnak szemben egymással. A természetben élő és az önnön természetét megélő ember maga is polgár, mégis a társadalomból való kivonulás útja a boldogtalanságon át vezet. A polgár szó alapjelentésében egy társadalmi réteg megnevezésére szolgál: a kereskedők, a pénzemberek, az értelmiség, az ipari termelést kezükben tartók világa ez. A költő szavai ezúttal mégsem e társadalmi rétegre vonatkoznak. Csokonai egy erősen feudális gyökerű hazai környezetben él, s az „ember és polgár” kifejezések valójában a szabad ember eszményképéhez köthetők.
A szabadság, egyenlőség, testvériség a polgári forradalom sokat idézett hármas jelszava. A polgári társadalom azonban elnyomást, egyenlőtlenséget és gyűlölséget eredményezett. Nem véletlen, hogy a tőkés fejlődés kezdetén már jelentkeznek ellentmondásai is, amelyek az élet és kor kihívásait érzékelő elméktől új válaszokat követeltek. A később műfajjá váló robinzonádok is új civilizációt építenek. A hajótörés, a tengeri hányattatás csak szórakoztató cselekményszövés ahhoz, hogy a szigeten a társadalomépítés nagy kalandja, nagy lehetősége valóra váljék.
A polgári társadalmak nem értek véget. Tehát napjaink emberének is személyes választ kell adnia a Csokonai-Rousseau által feltett kérdésre: szabadságunk, teremtő erőnk kiművelésén fáradozunk-e, vagy a hamis látszatok mögött kényszerek közé szorított emberlétünk összetört darabjai között kívánunk-e élni.
„…Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” (Berzsenyi Dániel)
A fenti idézet Berzsenyi Dániel Magyarokhoz (II.) című ódájából kiemelt gondolat. A költeményt erkölcsi erőből fakadó lendülete, a maga korában egyedül álló nyelvi újszerűsége, képgazdagsága avatja a preromantika kimagasló alkotásává. Kölcsey – akit alkotásai tükrében akár Berzsenyi követőjének mondhatnánk – kezdetben félreismerte a nyelvi-képi forradalmat – az új stíluskornak, a romantikának víziószerű látásmódját, s azt a klasszicizmus stilisztikai normái szerint „dagályosnak” bélyegezte. A pesti zajos irodalmár körökben költői ambícióval jelentkező zárkózott, vidéki nemesember életre szóló sérelemmel, megbántottan tér haza birtokaira. Kölcsey végül Berzsenyi temetésen rója le kegyeletét a halott költő emléke előtt, visszavonva korábbi bírálatát, s elismerve e költői életmű jelentőségét.
A lendületes, indulattól fűtött képsorok, az akusztikus hatásokkal (ordít, harsog, nyihog igei gyökerű különböző mondatrészi szerepben megjelenő hangutánzókkal) megrajzolt csatajelenet –, azaz a vershelyzet eszközül szolgál annak a rendíthetetlen lelkierőnek kifejezéséhez, amely csak szilárd erkölcsi világrenden alapulhat, s amely a tömeg (sokaság) és nemzet szó jelentését fogalmilag elválasztja egymástól. A fenti megállapításokat alátámaszthatja a kiemelt részlet szövegkörnyezete:
Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését / Bátran vigyázom…
Majd a 20. századi költészet fogja – Berzsenyi módján – költői vízióként láttatni az eltömegesedés gondolatát, a tömegindulatok fékezhetetlen káosza a modern ember létkérdései között tér újra vissza. Berzsenyi ódájában a győri ütközet, a Szent Szövetség, I. Ferenc abszolutizmusa Titus alakjában értéktelített költői témaként jelentkezik. A társadalmi szerephelyzet és a zabolátlan lélek ellentmondásában vívódó költő azonban a modern szellemi lét pszichózisának korán jött megszólaltatója. Az idézett szövegben a szabad nép jelzős szószerkezet már egy kollektív értéktartalom, nemzeti jellegű összefogás érveihez sorolható. A tagadószó a tömegszerűség, a sokaság arctalanságának elutasítását jelenti. A kizáró ellentétes szerkezetben (nem… hanem) fölerősödik a kapcsolatos mellérendelés tagjai közötti összefüggés: az szabad, aki önnön belső indulatait megfékezve képes valóra váltani eszményeit. A lélek – Berzsenyi szóhasználatában – tudatosan megkomponált erkölcsi világrend. E nemzetért érzett nemesi felelősségtudattal közvetlen elődje a reformkor szellemiségének.
Az óda tehát ádáz Erynnis lélek dühös viadalának tekinti a napóleoni háborúkat. Napóleon alakjának megítélése, személyiségének kétarcúsága azonban napjainkig állandó viták forrása. Stendhal Vörös és fekete című regényében Julien Sorel kedvenc olvasmánya a Code Napóleon, s a nagy hadvezér szellemének vonzásában indul el a személyes siker hódító hadjáratának útján. Balzac Goriot apó című művében Vautrin a karrierépítéshez szükséges, érzelmeket felszámoló gátlástalanság legitimálásaképpen Napóleon példáját idézi. Raszkolnyikov Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című polifon eszmeregényében szintén Napóleonra hivatkozva fejti ki azt a nézetét, hogy a világ törvényeit csak a világ törvényein kívül élni képes, öntörvényű ember tudja meghaladni. A napóleoni példa tehát nemcsak példakép, hanem a modern ember értékválságának, egy erkölcsi világrend összeomlásának is jelképe.
„Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, / amidőn az Alkotó szavára a
reszketve engedő chaos magából/ kibocsátja. – Két fátyolt szakasztok el,
hazámról és becsűletemről.” (Katona József)
– e tépelődő vívódó gondolat zárja a dráma első szakaszát, amely Bánk monológjában hangzik el. Az expozíció során a néző (olvasó) megismerheti a békétleneket, a nemesi sérelmeik miatt zúgolódó magyar főurakat, illetve a magyar érdekeket sértő meráni királynét és udvartartását. Bánk keserűen tér haza országjáró útjáról, mint mondja: „Hazánk külön-külön vidékein / jajt s bánatot találtam”. Tiborccal való találkozása is megrendítő: a magyar paraszt kétségbeejtő nyomoráról számol be keserű panaszában. A vészterhes magyar nemesi összeesküvés hátteréből pedig drámai erővel rajzolódik elő a meráni Ottónak Melinda ellen készülő cselszövése. A közéleti és magánéleti szál, az egyén és a közösség sorsa a létezés hálójában kibogozhatatlanul egymásba fonódnak.
Rend vagy erőszak. Tudatos kontroll vagy ösztönös cselekvés. Ezt a döntéshelyzetet éli át a király távollétében a fennálló erkölcsi világrend legfőbb képviselője, Bánk bán, aki a tudatos tett szerelmese. Mint Hamlet, mindent tudni akar, bizonyosságokat keres, s mindeközben felismeri, hogy a rend valójában látszólagos. A rend sötét rendezetlenség, sérelmek és elfojtott indulatok gyűlhelye. Gertrudis hiába olvassa a negyedik szakaszban a világtörténet könyvét (az uralom és a hatalom folytonos újratermelésének nagy históriáját), mert azt nem tudja meg belőle, hogy hol lobban fel az a láng, az a felszakadó indulat, amely az alávetettség, a sérelmek nyomán felszínre törhet, s amelyet történelmi nézőpontból forradalomnak szoktunk nevezni.
A tragédia a görögök szerint mindig tartalmaz egyfajta tragikus vétséget (hübriszt), az ember szembeszáll a fennálló törvényekkel. A hős – a törvénykövető átlagemberrel szemben –, az igazság felismerése által törvényteremtő hőssé emelkedik. Bánk bán nem akar hőssé válni, lecsillapítja az elégedetlenkedőket, a közösséget, de a személyes sérelmek elmossák öntudatát, jobban mondva a felszínre törő indulatai, a gyilkosság bűne, újjáteremtik a mélyen elrejtőző igazságot.
Az idézett sorokban a sötétség és világosság, elleplezés és felismerés ellenpontozzák egymást. A fátyol a titok, a sötétség, az ismeretlen birodalma. Az elszakasztott fátyol mögött azonban napvilágra kerül a bizonyíték: bemocskolva a haza (közösség), a becsület (az egyén). A monológ egyéb helyein is, de a mű egészén végigvonul ez az antinómia (ellentmondás). A szövegből vett példákat bőven sorolhatnánk:
„Vond ki lelkem, most magad / azon setét ködből, mely eltakarta / előled a világot, s emberi / vak bizodalomba szőtt!” – „Szedd rendbe, lélek, magadat, és szakaszd / szét mind azon tündéri láncokat, / melyekkel a királyi székhez és / a hitvesedhez, gyermekeidhez oly / keményen meg valál kötözve.”
Az idézetek azt bizonyítják, hogy a dráma értelmezési rétegei közt a legmélyebben húzódik egy filozófiai sík is, s ez oly módon hat a szöveg, a cselekmény egészére, hogy e réteg feltárása nélkül az értelmezés csak töredékes marad. A törvény és rend, tudat és ösztön, hűség és lázadás, forradalom és törvénytisztelet kérdései szólalnak meg Bánk sokszor rejtélyesnek vélhető szavaiban: „Nincs a teremtésben vesztes csak én.” Miért túlozza el így az író a bán személyes veszteségét, hogy a teremtés egészére vetíti azt? Bánk a minden korban újraszülető lázadó ember, aki fellázad a valóság sötét kötelékei ellen, s tettével magára vállalja a bűnt, a gyilkosságot, de ezzel a megszülető új igazság, új rend letéteményese is lesz.
„…nemzeti hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással” (Kölcsey Ferenc)
Kölcsey Ferenc költészete, de értekező prózája is emberi nagyságának lenyomata. Poétai pályája során folyton-folyvást szembeötlik az önmaga felülvizsgálatára, önbírálatra képes gondolkodó arcképe, aki felismerései mentén képes volt önmaga megváltoztatására is. Ezért lehet Kölcsey Ferenc a ma emberének példaképe.
Kölcsey második alkotói korszakában szinte teljesen szembefordul korábbi nézeteivel, új stíluseszmény követőjévé válik. A magyar klasszicizmus formaeszménye, a Kazinczy-féle fentebb stíl a hazai kultúrtörténetben bizonyos arisztokratikus magatartásból, az átlagos fölé emelkedés gőgjéből fakadt. Olyan ideált közölt, amely mozgásba hozta az irodalmi közéletet, de ténylegesen idegen minták importját jelentette.
A 20-as években azonban Kölcsey gondolkodása alapvetően megváltozik. Eltávolodik a klasszicizmus stíluseszményeitől, s ez a belső, önmagára irányuló lélektani reform teszi alkalmassá arra, hogy a reformkor irodalmi és politikai vezéregyéniségévé váljon. Kölcsey, amikor felismeri és a kortársak számára eszmévé emeli a haza és haladás programadó gondolatát, saját költői szerepét fogalmazza újra, s e változás révén hangja, kifejezési formái is alapvetően megváltoznak. Kölcsey az életben és a világban az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat kutatja. Az egyén és az emberiség kapcsolódási pontja a közösség, a múlt és a jövendő találkozási pontja a jelen. E csomópontok viszik el az embert azokhoz az öröknek nevezett értékekhez, amely az ember személyes sorsát, kötelességét kijelölik.
A romantika szerteágazó stílusirányzat. Mint az utolsó összefoglaló korstílus szinte szétfeszíti az általánosítható formai eszmény elveit, hiszen a sokféleség jellemzi. Legáltalánosabban azonban azt mondhatnánk, hogy a romantika összesűríti a hatáskeltés nyelvi eszközeit az élmény és hatás kedvéért. E nyelvben túlteng a kép, amelyet azonban a mértanilag megszerkesztett retorikus rend tart egybe. Az észre, az érzésekre és érzékekre egyaránt kíván hatni. Az aktív romantika közéleti jellege a közösség magasabb rendű értékfogalmában, a közjó szolgálatában ölt testet. A stílusbeli sokszínűséget is a szélsőségekig ingadozó hangvétel jellemzi: hol a népiesség egyszerű hangján (Petőfi) szólal meg, hol a viharos érzelmi hullámzásokon csapongó bonyolult körmondatos formákat, komplex költői képeket (Vörösmarty), rapszodikus vagy patetikus hangnemet tekinti magáénak. Kölcsey egy új típusú nemzeti programot fogalmaz meg az idézetként álló Nemzeti hagyományok című értekezésében: siettetné a népi és nemzeti irodalom párbeszédét, mint írja „a nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”. Ugyanakkor emelkedett romantikus képgazdagsággal nyúl költői témáihoz, és tanulmányaiban is a romantikus körmondat bonyolultságával fogalmaz.
Mit jelentenek tehát a fenti idézetben szereplő kifejezések: nemzeti hagyomány és nemzeti poézis? Mi kapcsolja őket össze egymással? Figyeljük meg a kifejtő érvelés egyik mondatát:
„Mert a nemzeti poézis a nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lírának feltámadó s individuális érzelmeket tárgyaló zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb Múzsájától kölcsönöz sajátságot, s személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbusán keresztül súgároztatja.”
A költészetet tehát Kölcsey léleknek, a nemzeti történelmet cselekvésnek tekinti: s a lélek sosem lehet álarc; a lélek eredeti nemzeti karakterének, személyességének igazi vonásaiban állhat csak az olvasó, az utókor elé.
„Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.” (Vörösmarty Mihály)
Vörösmarty költészetének jellemző sajátosságai közül jó néhány fölismerhető a Csongor és Tündéből származó kiemelésben. Az Éj gyászasszonyának szavai feltárják Tünde előtt az ember sorsát, kicsinységét, a világmindenség és a civilizáció történetének céltalanságát. E költői vízió azonban nem rémlátomás, hanem fennkölt emelkedettséggel megszólaló, világunk természetéről szóló tézis.
Vörösmarty képzeletéből tör elő a romantikus – a költői fantázia teremtette - mítosz, amelyet a gyászasszony megfogalmaz, s amelyből a fő filozófiai létkérdésekre kaphattunk választ: honnan jöttünk, mivé leszünk. A költő a mechanikus materializmus szellemében felel a kérdésre: az Éj gyászasszonya öléből születik meg a semmit benépesítő minden. Az ember kisszerű és egyben fenséges lény; a világ szépségeiből fakadó csodálata és a hiúsága, a törekvő vágyakozása, illetve a pusztulásra ítéltsége teszi azzá. Az emberek című költeményben „ez őrült sár, ez istenarcú lény” jelzős szerkezetekkel még élesebben érzékelteti az ember kétarcúságát, alávalóságát és emelkedettségét. Az Éj monológja a bibliai teremtéstörténetéből bontja ki a „lelkes porond”, azaz a közönséges és az isteni karaktert magába ötvöző emberi természetet.
A „mi dolgunk a világon?” kérdés, a boldogságkeresés a mű központi gondolati magja. Keserű filozófia ez: a semmi körülöleli a létezést, s e pusztulásmítosz tragikus jövőképet rajzol az emberiség elé; az emberi lét csak az egyéni boldogságban kaphat némi értelmet, ahogy a mű záró éneke megfogalmazza:
Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
A címbeli két rövid sor, szövegrészlet magán hordozza a romantikának forma- és fantáziavilágát. Az ellentétekből kibontott gondolat a romantikus életszemlélet sajátossága, a fény és sötét antinómiája a felvilágosodás koreszméit idézi, nem is véletlenül. A reformkor a magyar felvilágosodás eszmerendszerének tovább vivője, hiszen a hazai történelemben a polgári forradalom még 1848-ig várat magára. A monológban az élet mint fényfolyam mellett ott van az árnyék, a sötét, a semmi is. A kép a tarka, színes valóság alatti szféraként ábrázolja a sötét birodalmát: az Éj öléből kel föl a világ, s végül a napok „egymásra hullva összeomlanak” majd. A föl igekötő négy alkalommal is jelzi a cselekvés fölfelé hatoló irányát (fölkelt, felmosolyogva, feljő, föltekint), amely az emelkedés érzetét sejteti. A gyúlás és elhamvadás képeihez természetüknél fogva erős fényhatásokkal társulnak.
A fényfolyam szó jellegzetes romantikus szóösszetétel. E szóalkotási mód tömörsége fokozza a közlés tartalmi telítettségét. E szóösszetétel utótagja jelzi, hogy a képi megformálás szoros kapcsolatban áll az időbeli elrendezéssel. A monológ az emberiség történetét mint időbeli folyamatot meséli el, s e folyam végén nemcsak a létnek, a látható világnak, de az időnek elvesztése is beteljesedik. E fényfolyam (világfény és időfolyam) alján és mellette ott kísér az árnyék, „a fény elől bujdokló gyászos Éj”, a „semmi” birodalma.
„Nem volt még elég Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?
Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!” (Petőfi Sándor)
Az apostol sokszor idézett sorai bibliai párhuzamon keresztül a „boldogtalan népért” hozott mártíriumról szólnak. Nem véletlen a harmadik sor keserű felkiáltása, hiszen Petőfi a lefizetett és befolyásolt tömegek akaratából szabadszállási képviselőjelöltként megbukott az 1848-as választási küzdelmekben. Az elbeszélő költeményben a forradalmár már nem a közösségben a közösségért tevékenykedik, hanem magányosan; nem népvezér, hanem üldözött, népe által elhagyatott igehirdető. Krisztus a művészetekben az emberiség javáért, a bűnös ember megigazulásáért életáldozatot hozó isteni magatartás kifejezője, az igazság, a szeretet és remény megtestesülése. Ez a párhuzam alkalmasnak bizonyult a kereszténység vallási fogalmain keresztül hitvallásszerű választ adni a kor új aktuális kérdéseire.
Petőfi 1846-ban írja meg a Sors, nyiss nekem tért… című költeményét, amelyet a lelki válságból való kilábalás, a közéleti szereplés kezdetének, a politikai szerepvállalás nyitányának tekintenek. Ebben a műben a személyes tett és költői szerep összekapcsolódik. Ez a költemény – a krisztusi példa követése által – az emberiség javáért mártíriumot vállaló költő önarcképe.
Krisztus, az apostolok és a próféták mint az isteni igazság kimondói, hírvivői mintegy beteljesítik az agitatív közéletiség programját. A kimondás felelőssége ez, a lángoszlop-szerep vállalása. Az ezredévek szennyéből és szenvedéséből való megtisztulás, megváltás egyedüli eszköze a vérözön, az ószövetségi vízözön forradalmi víziója. A XIX. század költői című költeményben pedig a megfogalmazott utópia (a jog, a kultúra és az elosztás egyenlőségéről) mint a földi mennyország eljövetelének igéje hangzik el. Az 1847-ben Koltón keletkezett a Beszél a fákkal a bús őszi szél… című műben is imakönyvnek mondja a szabadságháborúk történetét. Valószínűsíthető, hogy Petőfi itt Lamartine-nak A girondiak története című, a nagy francia forradalomról írott művére utalt. A szabadság, testvériség, egyenlőség polgári jelszavai tehát a krisztusi hit, remény, szeretet párhuzamaként értelmezhetők a lírai önarckép áttételein keresztül. Az eszméket mindig egy adott korszak hívja életre, de megvalósulásuk – mondja Petőfi híres szőlőszem-hasonlatával – majd évszázadok múlva lehetséges csupán.
Petőfi Szilveszterének vonásai részben Táncsics Mihály alakját idézik, de jó néhány motívum felismerhetővé teszi Petőfi életútját is, innen adódik a mű önarckép-jellege: születésének és házasságának körülményei, a már említett szabadszállási kudarc, a másolómunka stb.
Az elbeszélő költeményt akár Petőfi eszméinek szótáraként idézhetnénk: az emberiség üdve egy földi mennyország eljövetele, az isten igéje a forradalom igéje, amelyet a mártírszerepet is felvállalni képes kiválasztottak közvetítenek az embereknek, a szenvedésektől való megváltás a forradalmon, a társadalmi megtisztuláson keresztül valósulhat meg.
Most ez a hit néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség,
Vissza sem fordulhatok.” (Arany János)
A mai irodalomtörténet-írás Arany lírai munkásságának kimagasló teljesítményeként tartja számon az 1857-ben keletkezett A lejtőn című létösszegző költeményt. „Életem lejtős útja” – írja az utolsó versszakban, s e jelzős szerkezetbe foglalt szimbólum a költői üzenet lényegének foglalata. A műben az esteledés folyamata strukturálja a kifejtést. Kezdetben a költői én felhő-hasonlattal beszél önmagáról. Az indító tőmondat – „száll az este” – a fentről való letekintés érzetét kelti, s ez a múltba való visszatekintés magatartásaként értelmezhető. A befejezésben azonban a vízben óvakodva gázoló lefelé hatoló tekintete már nem a múltba, hanem a jövőbe tekint. Ez a két nézőpont mintegy keretbe foglalja ezt a lefelé hatoló mozgást.
Az idézett részletet egy időhatározó-szó vezeti be, amely sejteti a teljes vers idő- és értékszembesítő jellegét. A második versszakban a boldog éveket szólítja meg, amely a reformkor és forradalom időszakára vonatkoztatható, a tevékeny közéletiség éveire, amikor a haza sorsának formálására, a nemzeti jövő megteremtésére nyílott lehetőség. Két kor, két életérzés egy nemzeti összeomlás vízválasztójában: a hit és kétség antinómiáját tehát a nemzeti sors mentén, a forradalom és szabadságharc bukása választja el egymástól. A szövegegész, a költemény az idézett soroknál jóval többet mond. Arany lírai önjellemzésében (lásd második versszak) egy kortól független önértelmezés is megjelenik. A hitek és remények korában saját kedélyállapotából fakadóan lelke önkínzással és sóhajjal volt tele. S valóban Arany hiteles arcképe ez, amit az 1947-es A rab gólya című allegorikus-jelképes kisepikai műnek mondott alkotása is alátámaszt, e korai művében is a lírikusi „szárnyaszegettség” panaszszavai nyernek képi kifejezési formát.
A lejtőn című versben az alkonyodás nem barátságos, hanem félelmetes. A sötétbe borult éjszakában elvész a világ, s egy nyelvtani arányosítást kifejező állandó határozó szószerkezetben (minél-annál) a létállapot a „jövővesztés” miatt végsőkig elkomorul, perspektíváját veszti. A látható világ a folyton előrehaladó idő folyamatának martaléka. E gondolat az elégikusság és tragikusság szólamaiban hangzik fel.
A költő e művében végig egyes szám első személyben önmagáról szól. Az első versszakban a múltba merengés, a másodikban a felidézés és e múltról szóló megállapítás, a harmadik és egyben záró strófában a létállapot kifejezése uralkodik. Ezt a belső lélekállapotot a „vissza nem fordulhatok” kifejezés gazdag többértelműséggel fejezi ki. Megszólal benne az egyéni szándék, az akarat lendülete, de a bénultság, a lehetőség tagadása, a létezés parancsa, a mulandóság kikerülhetetlensége is.
Különös modernséget ad a költeménynek a befejező kép, az „éjjel vízbe gázoló” jelképes alakja. Archetipikus költői képnek, toposznak is tekinthető ugyan, de inkább a 20. század képi eszközei között fedezhető fel a sötétség és a víz összekapcsolása, amely már nem tartalmaz olyan emelkedettséget, mint egy tenger-metafora, de az alámerülés borzongató érzésével itatódik át.
„Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,/ Emel majd a végetlen érzete.”(Madách)
Az Úr szavai Madách Az ember tragédiája 15. színében hangzanak el. Ádám felébredve a történelmi színek rémítő torz valóságából, kétségbeesve kérdi a jövőt istenétől: „Van-é jutalma nemes kebelnek?”. Az Úr válasza ellentmondásokkal terhes.
A halál és öröklét, valóság és ideál, kollektivitás és individuum vitája, a létezés megválaszolatlanul maradt kérdései hozzák létre a drámai költemény műfaji sajátosságait: a mű az emberiség boldogságkereséséről szól. Madách a nagy filozófiai kérdésekre keresi a választ, s teszi ezt a dezillúzió korában, a szabadságharc bukása utáni években. A hegeli dialektika szellemében a fenti kiemelés ellentéte is igazságot tartalmaz:
„S ha ennek (a végetlen érzetének) elragadna büszkesége, / Fog korlátozni az arasznyi lét.”
A mulandóságból a szenvedés erénye és az öröklét vágya fakad. Csak a tökéletességről kialakított eszme képes a valóság hibáinak megváltoztatására. A hit és tagadás egymásnak feszülő dialektikája a cselekmény fő mozgatórugója. Már a mennyekben Lucifer, a lázadó angyal nem hajlandó Isten teremtésének dicsőítésére, s tagadja a teremtett világmindenség tökéletességét, jussát követeli. Megszerzett hatalmával élve végül is eldönthetetlen, hogy csak bizonyítja a teremtés hibás voltát, vagy maga lesz a világban működő gonosz szelleme. Lucifer kiábrándult, sokszor emelkedett cinizmusa azonban inkább az előbbi állítást erősíti. Nem véletlen, hogy a kutatások szerint Madách Lucifer alakját a barátjáról a nagy tudású, művelt írótársról, Szontágh Pálról mintázta, innen adódik a szimpátia, amit néhol alakja iránt érezhet az olvasó. Lucifer és Ádám kapcsolatába Madách önmagát is belerajzolta, a reformkor és a forradalom éveinek politikusi és a 49 utáni hitehagyott önmagát. Vitájukat lírai öndialógusnak tekintjük. Az eszme és valóság feloldás nélküli ellentmondását tehát többek között a történelmi időszak is táplálta.
„Mondd, mi hát az eszme?” Ez a másik kérdés, ami a léte súlyától görnyedő ember számára fontos lehet. Az első színben az angyalok kara, a csillagok védőszellemei magasztalják ugyan Isten alkotását, de szavaikban sok lehangoló mozzanat is található (születendő világok – elenyészők, gyász és fénypalást, fény – árny, mosoly s könny). Lucifer pedig merészen szembehelyezkedik az Úrral, s rossz gépezetnek nevezi a megteremtett világot. A főangyalok a lét három fő mozgatóerőt dicsérik: az erő, az eszme és a jóság az isteni teremtés alapjai. A bemutatott eszmék jellege is Madách korából magyarázható. A mű tengelyében álló párizsi szín mutatja ezt legjobban. A 9. színt Ádám álmodja csupán, a polgári eszmények egyedül ebben a részletben szerepelnek egyszerre: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi a történelmi színek rendjében egymást váltogatják. A történelmi korok változásai kapcsán az is megfigyelhető, hogy az individuális természetű társadalmakat (Egyiptom, Róma, Prága, London) a kollektív berendezkedésű társadalmak váltják fel (Athén, Konstantinápoly, Párizs, Falanszter). Tehát a kérdés úgy is föltehető, hogy a személyes vagy a közösségi boldogság megvalósítása fontosabb.
A boldogság azonban csak személyes lehet. Éva anyasága a teremtett világ továbbélését biztosítja. Éva mint női princípium színről színre eszméket is szül. Az ő személyén keresztül fogannak Ádám képzeletében a lehetséges létformák új ideáljai.
Ádám, Éva és Lucifer tehát nemcsak elszenvedik a történelmi időt, hanem közösen megteremtik azt. A hit tagadás nélkül és a tagadás hit nélkül csak a pusztuláshoz vezetne, de Éva új erőt, vágyat képes teremteni, s az Ádámban keltett vágy egyben egy új korszak nyitánya. S mi is az eszme? Erre Gábor arkangyal ad választ: „Ki a végtelen űrt, kimérted, / Anyagot alkotván beléje, / Mely a nagyságot s messzeséget / Egyetlen szódra hozta létre…”. Az eszme tehát nem más, mint a tökéletesség, mint maga az isten, amelyre a tökéletlen létező vágyódik.
"És a brezinai völgy csendes azóta..." (Mikszáth Kálmán)
Mikszáth Az a fekete folt című novellájában a brezinai akol nem volt mindig csöndes és elhagyatott. A felütés és a zárlat egy-egy népdal hangulatába ágyazódik, azaz a történet egy közösség emlékezetéből, népdalaiból, szellemi örökségéből lép elő:
|
Olej juhainak Selyem legelője, Ezüst a nyakszíja, Arany a csengője. |
Ott künn a Brezinán az a fekete folt… Fekete folt helyén valaha akol volt. |
Mi okozza a tragikus változást, amelyet a népdal és maga a cím is sejtet? Hiszen a fekete folt alliteráló metonímiája az ok-okozati összefüggés rendjében már a történtekre is vonatkozik, a szeretettel gondosan rendben tartott brezinai aklot Olej bacsa keserű indulatában gyújtotta fel.
A kiinduló helyzet másik jellemző motívuma is önmaga ellenére fordul a befejezésben. A bacsa – mint ahogy az elbeszélés elején megtudjuk – „a vén Mátrától le egészen a Kopanyica völgyéig […] az egyedüli úr”. A bacsa három urat tisztelt: a szolgabírót, a talári herceget és az istent, s jól megfértek egymással. A befejezésben a számadó juhászt az akol elpusztításáért az isten és a szolgabíró is üldözi. A talári herceg pedig megfosztotta a számára legkedvesebbtől, a szép és ártatlan Anikától.
A fekete folt kifejezés azonban értelmezi is a művet, hiszen valójában vétkekről és bűnökről szól ez a tökéletesen megkomponált remekmű.
A szöveg elsődleges, denotatív jelentésszintjén a bűnt a bacsa követi el, aki egyrészt az alkudozásban egy pillanatra meginog a felkínált érték nagyságától, másrészt más tulajdonát, az akolt pusztítja el, így a törvény értelmében bűncselekményt követett el. A mű elején megismerjük emberi gyengeségét is, hogy alkalmanként „méretlen hús” főtt a kondérjában.
A körülmények ismeretében az olvasónak azonban más az ítélete. A történelmi háttérrajz megerősíti a befogadói álláspont igazságát. A harmadik novellabeli népdalrészlet is jelzi a nemzeti összeomlás cselekménymozgató jelentőségét. A szabadság elvesztése, az idegenben élő urak jellemtelensége Taláry Pál alakjában ölt testet. A herceg csak ura, de nem gazdája a Brezina völgyének, az idilli akol számára nem jelent semmit, s távozásakor elrabolja a legnagyobb értéket, Anika ártatlan tisztaságát. Anika és a bárányok krisztusi jelképek lehetnének, amit a herceg üres léhaságával beszennyez. Néhol a bárány egytagú metaforája nyíltan Anikára vonatkozik: „Bizony hiába zörgetett a herceg, a bárányka nem eresztette be...”. Az igazi bűnös a herceg, akit még a bűn súlya sem terhel, de a tragikus fordulatok az ő tettei nyomán következnek be. Az idill összeomlása tehát részben politikai, részben erkölcsi természetű.
A közgondolkodás, mint kollektív emlékezet azonban felidézi az elvesztetett szabadság nosztalgiáját, és népdalokban, a fülbe súgott szóbeszédben őrzi szellemi szabadságát és értékeit.
A felfokozott érzelmek és indulatok, a szélsőségek, a nép ajkán ideálissá formált népi alakok, a jó és rossz közti értékítélet kérdőjelei, az epika lirizálódása – mint a romantika stílusjegyei – más művekben is felfedezhető. A tót atyafiak és A jó palócok című köteteket azonban egy újfajta, egyedülálló népiesség jellemzi. Mikszáth képes volt e novellákban egy közösséget főszereplővé tenni azáltal, hogy a nép ajkán születő szóbeszédekből, közmondásokból formálódnak a történetek, s Mikszáth a népi mesemondó helyzetében tagjává válik annak a közösségnek, akinek e gyakran mesei elemekkel átszőtt történeteket közreadja.
„Én nem vagyok magyar?” (Ady Endre)
A címbeli költemény Ady Vér és Arany kötetében jelent meg. E kérdés már előre jelzi vers témáját: a költő az őt ért támadások ellen védekezik. Ahogy A magyar Messiások-ciklus darabjai, úgy ez a mű is a költői szerep megfogalmazása, a magyarság létállapotának feltárása körül mozog. A ciklus jellegzetes tematikáját a verscímek is jelzik. A magyar Messiások a megváltás – azaz a költő messiási szerepének – lehetetlenségét szólaltatja meg. A Menekülj, menekülj innen felütésében „pocsolyás Értől elszakadt legénynek” nevezi magát, aki egy sorvasztó hazai világ elől menekül. E ciklusban a pocsolya szónak számos szinonimáját találjuk: „hepehupás, vén Szilágy”, a „magyar Mocsár”, a „mi Dunánk, ez a vén róka”, a „szürkeség, víz-gőz, pocsolya”, a „sápadt vized, árnyas, szörnyű vized”. A Páris, az én Bakonyom című vers e komplex költői képpel a menekülés útját jelzi. Az „ember-sűrűs, gigászi vadon” és a bakonyi erdőség a költőnek és a bujdosó betyárnak ugyanazt jelenthette: az üldözötteknek biztonságot jelentő menedéket. A művészi kifejezés megújításában élen járó, pezsgő, kulturális világközpont, Párizs lenyűgözte Adyt, s e világváros fényei közt érthető módon még fakónak, szürkének tűnt a hazai szellemi élet.
Miért kárhoztatható Ady szerint a magyarság? A hamis, délibábos illúziók ködbe, árnyékba rejtik a haladás útját; a hazai közéletben a jelenlévő múlt cselekszik, s e tehetetlenség miatt az új, a jövő nem tud megszületni, így a pusztulás félelme fakasztja az átkozódás gazdag szólamait.
A tagadó formájú kérdés („Én nem vagyok magyar?”) két állítást ütköztet: az Adyt ért támadásokat a saját önvallomásával. Értéktelített melléknevek halmozásával a magyarság és a költői én azonosságát fogalmazza meg. „Ős Napkelet olyannak álmodta, / Amilyen én vagyok” – írja, s e mondatszerkezet variációiként cserélődnek a jellemzésre szolgáló kifejezések: hős, büszke, merész, új, nemes stb. A tizenöt állandó határozó közt több tragikus mozzanatra utaló. „Egy szerencsétlen igaz isten fájdalmas, megpróbált remekének, Nap fiának” mondja a magyarságot s egyben önmagát is. Ezt a tragikusságot a zárójelbe tett hat sor értelmezi: Adyt azok támadják, akik a magyarság felemelkedésének kerékkötői: a magyarkodók, a lelkükben beszennyezettek. Ady ön- és nemzetostorozása tehát nép- és önvédelem. A pusztulás elkerülése érdekében felhangzó dörgő szitokszó. A szent és átok, a régi és új jelentésmezői azt az ambivalenciát jelzik, amivel Ady magyarsága körülírható. Az azonosulással együtt egyaránt jelen van költészetében a szellemi, gazdasági és társadalmi elmaradottság elutasítása is. A csoda mint a jövőt létrehívó változás számos változatban jelenik meg a ciklus darabjai között. Ezt a csodavárást reprezentálják a Fölszállott a páva népdal-variáció sorai:
Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
Miroslav Krleza (1893―1981, horvát író, költő, esszéista, fordító) így méltatja Ady költészetét: „Mindaz, amit a magyarok negyvennyolctól 1918-ig átéltek egy birodalmi csalásban, nem jelenti a magyarságot, a magyarságot Ady jelenti. Senki sem gyűlölte és átkozta meg Adynál jobban ezt az impériumot és senki sem sejtette meg [… ] összeomlását úgy, mint az elhunyt költő. A Vér és Arany és az Új versek című kötetek a magyar költészet határkövei.”
"Ég a kunyhó, ropog a nád" (Móricz Zsigmond)
– e közismert nótát a „murizó”, duhaj vidéki dzsentri társaság énekli Móricz Zsigmond Úri muri című regényének utolsó jelenetében. Ez a dal a műbeli valóságot is idézi: a szép kis takaros ház, amelyet Szakhmáry Zoltán épített magának valóban az önkezével gyújtott lángok martaléka lesz. A mulatozás helyzete tragédiába fordult. „A tűz ropogott, az állatok, emberek veszettül bőgtek, ordítottak. A hajnalban az Alföld közepén egy tűzfáklya mutatott az égre, a tűz, a tűz, a szent tűz, amely minden rosszat elemészt”. Adyt idéző gondolat ez. A pusztulásra ítélt elhamvadó dzsentrivilágban azonban értékek is elvesznek. Zoltán lelkének viharai, a szándék és valóság meg nem felelése lobbantják lángra a tanyát, ahogy ezt a regény számos pontja igazolja. „Valami szilaj tűz kezdett benne felgyulladni…. Annyi előleget vett fel, amit lehet, már nagyon fojtogatja a kötél, s ilyenkor nincs más orvosság, kirobbanni…” (1. fejezet). Szakhmáry Zoltán énekhangjáról szóló megállapítás is a tűz-motívumhoz kapcsolódik: „szikrák villogtak benne, mint a megpiszkált pásztortűzben. S úgy lobogott ki benne az érzés, ahogy a tűz…” (7. fejezet).
Rozikához fűződő kapcsolatát Móricz az alábbi mondattal mutatja be: „Az a lány úgy beleégette magát a vérébe.” Másutt a szégyen égeti pirosra az arcokat. A mű végén a tűz a történet minősítője is egyben. A jókedv és a tragédia értékkeveredése hívja elő a különösen csengő állapothatározókat: „Már a lóistálló is lobogott játékosan s vidáman a hajnali vidámságban”.
A tűz a belső indulatok világba vetített expresszionista jelkép. Lelki folyamatok kifejezője, de egyben a történet értelmezője is. A lángok közt az értékek nélküli úri világ hamvad el, amely kerékkötője minden szép kezdeményezésnek. Az ember cselekedeteit az ösztön mellett a környezet, és a történelmi pillanat is meghatározza. Ezért minden emberi tett a társadalmat is minősíti. E gondolat, Taine miliőelmélete Móricz jó néhány alkotásában tetten érhető. A tűz Móricz más regényeiben is szövegértelmező motívum: A korai A fáklya, illetve az utolsók közt írt Árvácska cselekményének zárlata is rokonítható az Úri muri befejezésével. A tűz mindent eléget. Valamiféle barbár indulat fűti a szereplőket, ahogy Móricz is írja a 14. fejezetben: „S megkezdődött egy olyan vad mulatás, amilyet a rómaiak sose ismertek, se görögök, mert ehhez pogány, vad, barbár vér kell. Magyar vér és magyar, háromszáz esztendős nemzeti bánat.”
A műalkotás utolsó soraiban felbődül az idézetben szereplő népdal: „Ég a kunyhó, ropog a nád”, s e kontextusban Zoltánt különös hasonlattal jellemzi a regényíró: „...Zoltán az égre nézett, s furcsa, kitárt karokkal, mint a beteg daru, szédelegve táncolt a ház felé.” E képi közlemény előzményeként fogható fel egy a történet szövetébe el nem helyezhető, a cselekmény rendjéhez még távolról sem kapcsolódó epizód. A 25. fejezet Csuli fia és egy kis parasztlány éjszakai daruvadászatáról szól. A lány a vadászindulattól megrészegülten a gyors haladás érdekében ruháit maga után hagyva átgázol a mocsaras tavon, s a megsebzett daru után veti magát. Amikor a fiú meglátja vadásztársát, nem a holt madár, hanem a gyönyörű lányalak homályosítja el látását. Zoltán is, miként a daru áldozattá válik, nem tud fészket rakni, családi otthont és békét teremteni magának. A daru vándormadár, egyfajta szabadság-szimbólum, Zoltán történetének parabolája. A példázatnak értelmezési tartományában többféle olvasat, interpretáció lehetséges. A dzsentrivilágba látszólag jól beilleszkedő főhős és a darumadárnak a helyzethez jól alkalmazkodó életmódja rokonságban állnak egymással. De Szakhmáry Zoltánt ideáljai ki is emelik környezetéből. A beteg daru metaforája tehát az összeomlott eszmények tragikus képi kifejezése.
„s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.” (Babits Mihály)
A szenvedés és betegség lírai megjelenítésének egyik kimagasló költeménye a Balázsolás, amelyet 1937-ben Babits Mihály gégeműtétje előtti feszült lélekállapotban írt.
Az idézett sorokból a halál higgadt tudomásulvétele szól. E gondolatot azonban egészen más hangnem előzi meg. A riadt izgatottság, a halállal való küszködés, a folyamatosan fel-feltörő ima hangjai, a szenvedés állapotának felidézése fokozódó feszültséget keltenek az olvasóban. A gondolatfolyamot egyrészt Szent Balázs folytonos megszólítása, a hozzá szóló könyörgés variációi szakítják meg. Másrészt e fohászkodó gesztus az egységes gondolati ívet biztosítja. A gyermeki látásmódot a balázsolás szertartását felidéző gyerekkori élmények teremtik, s ez a gondviselésbe vetett naiv bizalom, a zaklatottságot szülő szenvedés és kétség a vers alaphangja.
Szent Balázs a 4. században Sebasta püspöke volt, 316-ban lefejezték; máig a torokbetegségek védőszentjeként tiszteli a katolikus egyház, s február 3-án, Balázs-ünnepek keretében áldást kínál hívei számára. A tudás és tudatlanság ellentétének a halál és a szenvedés megtapasztalása ad értelmet: a gyermeki hitet, a felnőtt „háladatlan” balgasága váltja fel, s aztán a szenvedés próbatételei közt ismét kirobban az isteni segítség szükségessége. Bölcsen tudomásul venni, már-már megvetni a halált – ez a szent vértanú üzenete, amelyet Babits költői mondanivalója középpontjába állít. A költemény jelentős része a szenvedés nagyságának, a halállal való küzdelemnek az ábrázolására épül. A lezáró rövid másfél sorban az érzelmi telítettségű könyörgést a szikár tárgyszerű hangnem váltja föl: a nagyság jelentéktelenségbe fordul, a kifejezés sokszínűségét az egyszerű, tömör közlésmód váltja fel. Ez a hirtelen fordulat még jobban fölerősíti a záró sorok üzenetét: a halál tényének megvető elfogadását, a személyes szféra jelentéktelenségét, a létezés kicsinységét.
A betegség olyan téma, amelyet az irodalmi közízlés évszázadokon keresztül nem tartott elfogadottnak. Mégis a magyar költészetben a szenvedés és betegség megjelenítése nem előzmény nélküli. Janus Pannonius A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak című elégiája az ellentétekre épülő szerkezet mentén halad: itt a társak, az életlendületből fakadó mozgalmas csatajelentek kerülnek szembe a betegség, a magány és „ a tétlen félelem” képeivel.
Csokonai Vitéz Mihály – mint ismeretes – tüdőgyulladásban halt meg. Rhédeyné templomi temetésén felolvasta nagy filozófiai költeményét, a Halotti verseket, ekkor megfázott. A tüdőgyúladásomról című vers lázálmok sorában fejezi ki a halállal küszködő beteg szenvedéseit.
A téma ezek után két évszázad költészetéből hiányzott, aztán Babits újra irodalmi rangra emelte. Műveiben olykor a betegség létállapotával párosul a prófétai szerepvállalás, hiszen a szó a költő munkaeszköze. A kimondás felelősségét, a kimondott szó igazságát, szenvedés szülte erejét a betegség természetéből adódó kényszerhelyzet árnyalja. A Jónás imájában isteni segítségnek tartja, hogy a költő feladatát betegsége ellenére is képes teljesíteni:
„szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint ő súgja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”
„Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig” (Tóth Árpád)
Tóth Árpád költeményének két sorában szereplő anaforás sorkezdet indulatszók ismétlésére alapszik. Az indulatszók a barátság és szerelem hiányából fakadó fájdalomról tanúskodnak. A felkiáltás érzelmi zaklatottságot jelez, ezt az érzést az elégiára jellemző kettős tudat, a vágy és valóság ellentmondása váltja ki.
A lélektől lélekig vezető „utat” a fenti szövegrészletet követő sorok jellemzik: „Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” A címbeli idézetben az ellentétet kifejező toldalékkal ellátott szóismétlés, és a versben megjelenő többes szám első személyű közlésmód is összetartozást jelez. A lélek és lélek közötti út távolsága azonban kozmikus méreteket ölt, a kiterjedést mint alaki jellemzőt kiegészíti a „köztünk a jeges űr lakik” negatív minősége. Az emberek közötti űr tehát áthatolhatatlan. A négysoros félrímes strófák a művészi forma eszközeivel az „összecsengés” hiányát érzékeltetik, ezzel is illeszkedve a költői üzenethez.
Az utolsó versszakból egy sajátos közlésfolyamat tárul fel: a jeladó és a jelvevő is egy-egy emberi lélek; a közvetítő közeg a távolságon áthatolni akaró szemsugár; az üzenet a kommunikációs funkcióval, a kapcsolatteremtés szándékával egyenértékű. A szemkontaktus a nem verbális kommunikáció eszközeivel hozna létre elemi beszédhelyzetet, kapcsolatot, de a közlésfolyamatot a lélek és lélek közti érzelmi távolság mint zajforrás szakítja meg. E sikertelen kommunikációt a mű elején egy sikeres kapcsolatteremtés vezeti be.
A verskezdő állok cselekvő ige fejezi ki a vershelyzetet, egy jelen idejű, a magány állapotával jellemezhető pillanat hangulata ihleti a költeményt, amelyből a verszárlatban a kollektív magány ábrázolása bomlik ki. Éjszaka, az ablak mellett álló költőhöz elérkeznek a csillagok fényei, egy égi üzenet, egy égi találkozás jön létre közöttük, a jeladók a csillagok, a jelvevő maga költő. A két helyzet tehát egymásnak ellentéte, s ezzel is erősebb hangsúlyt kap az emberi társtalanság, a magány állapota: a billió fényévnyi messzeségben lévő csillagok közeliek az emberek közötti távolsághoz képest. A boldog halál képét a boldogtalan élet képi kifejezése zárja le. „Boldogan hal meg (ti. a csillagok sugarai mint égi üzenetek), amíg rácsukom / Fáradt pillám koporsófödelét.” Ezt az ellentétet még a fény és sötét, illetve a „milljom árvaság” vonatkozási körének (csillagok-emberek) megváltozása tovább erősíti.
Tóth Árpád költészetében a magány hangjai mellett az életöröm, a világ százszínű csodáinak impresszionista ábrázolása, a szerelem és halál témái egyszerre vannak jelen. A Lélektől lélekig című kötet 1928-ban jelent meg utolsó verseskötete. A címadó vers a Jelenések ciklus darabjai közé tartozik. Az Őszi beszélgetés, illetve a Vajda János emlékére írt Száz év magány című költemény is hasonló költői eszközökkel él: a közvetlen benyomásokból megszülető filozófia, az univerzumra kiterjesztett bánat és egy panteista életszemlélet jellemzi. Az Őszi beszélgetésben a pöffedt Holdat szólítja meg a költő „Hej, égi testvér, / Didergő bolygó, / Tüzet keresnél, / Vén, őszi golyhó”, a Száz év magányban pedig a költőelőd megidézése a kozmikusság képi eszközeivel történik: „Szólj, zord Zsarát, / Százéves, sötétfényű Tűz! – / Nem felelsz. Gőgöd sugarát / Ránk veted s újra messze tűnsz…”
„boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan…” (Kosztolányi Dezső)
Kosztolányi utolsó verseskötete az 1935-ben megjelenő Számadás címadó költeménye létösszegző vers, benne a költő bevégzett céljait és beteljesületlen vágyait mérlegre téve életútját értékeli, minősíti.
Az idézett sorok akartál igealakja (E. sz. 2. sz.) az önmegszólítás gesztusát fejezi ki, és a hét szonettből felépülő egység közül ötben versindító helyzetben szerepel. A részek uralkodó kommunikációs funkciója a felhívás, amelynek az ige felszólító módja ad formát (légy). Az idézetben szembetűnő az ellentétállítás, benne értékszembesítés is megjelenik: boldog – boldogtalan. Az előbbi antinómia a költői szándék és megvalósulás szembeállításával egészül ki, a boldogságkeresésének hiábavaló voltát keserű lemondással veszi tudomásul. Ez a rezignáció a mű alaphangnemének tekinthető. Az első és hetedik szonett keretjellegét a bevezető sorok mutatják:
|
Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva Nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van – |
Igen, kiáltsd ezt, gyáva az, ki boldog… |
Az önvallomás, a kudarc beismerése és a sorsvállalás kettőssége feszül e sorok közt, de a lelkiállapot változása, az önértelmezés variációi, a vallomás őszintesége és hitele olyan erőt és heroikus lendületet kölcsönöz a műnek, amely egységes gondolati ívként tartja össze a szonettekre tördelt egységeket.
A gyáva minősítés az alkotás végére önmaga ellentétébe fordul. A kezdő sorok közlése alapján az a gyáva, aki gyáva bevallani a boldogtalanságát; a befejező szonett mondattöredéke szerint viszont az a gyáva, aki a boldogsága kedvéért elzárja magát a szenvedők sokaságától, a boldogtalanok tömegeitől. Az egyéni sors bevallása egyben vállalássá keményedik, a közösségi sors vállalásával egészül ki.
A címbeli két sorban a múlt és jelen szembeállításával párhuzamosan a szándék és létezés vitája zajlik, így a létösszegző versek sajátosságai szerint az értékszembesítés az idősíkok szembesítésével jár együtt. Az igeidők használata is a múltbeli akarat és a jelenbeli kudarc párhuzamainak nyelvi eszköze (akartál – vagy).
A hét szonett közül az első a szövegelemzés kiindulópontját jelentő idézeten kívül még további öt felszólítást, életprogramot tartalmaz: ne szépítgesd, vallj, ne félj, siess, lobogj. A tagadó formulák állításokkal variálódnak, a döntéshelyzetben létrejövő bizonytalanságot jelzik, s ezt az életbölcselet emelkedett tartalommal tölti meg. A harmadik szakaszban a létértelmezés egyben ars poetica is: „Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,…/ a semmibe rikoltani szavad,…”
A cselekvésre való felhívás kommunikációs funkciója a negyedik és ötödik szonettben kérdések sorával egészül ki, amelyek ez esetben nem bizonytalanságot jeleznek, inkább a megerősítés, a döntést megelőző válasz megszületését lendítik előre: „Ki adna másképp inni a betegnek,…”
Végül is milyen sorsot vállal Kosztolányi e költeményében? E kérdésre a költő maga adja meg a választ: „ …nézz szét, / szemedben éles fény legyen a részvét, / úgy közeledj a szenvedők felé”.
Tar ágak-bogak rácsai között
Kaparásznak az őszi ködök…” (József Attila)
József Attila tájábrázolásának lényeges motívumai ismerhetők fel az Ősz című költeményből származó sorokban. A komplex metaforában a levelüket vesztett fák csupasz ágai mint rácsok – az eszköz és tevékenység érintkezése révén – a korlátoltság, a rabság érzetét keltik. A birtoklást kifejező szókapcsolat nyelvi eszközökkel érzékelteti a szabadságtól való megfosztottság állapotát; a bezártság élménye a kopaszodó fa látványába vetül. A fa egyébiránt jellemző motívuma József Attila költészetének, így a Reménytelenül című költeményben is – mint a pogány hitvilág világfa-képzete – a létező világ, az univerzum jelképe:
„Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén./ A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.”
A létező tudja, hogy léte (mint a semmi fáján kihajtó levél) a semmiben gyökerezik. Az Ősz című versben a tar minőségjelző az őszi táj konkrét látványához kötődik, mélyebb jelentésrétegeiben azonban a sivár, mozdulatlan jelen kifejezője.
A kaparászik ige valójában az emberi lét síkjánál alacsonyabb rendű állati cselekvést sejtet, az emberi tényezőtől megfosztott világot, a lélektelenséget, az elembertelenedést tükrözi. A kaparásznak szó mozgásra utaló elem, a mozdulatlanság és a cselekvés között elhelyezhető minimáltörténésre utal, amely közelebb áll a mozdulatlansághoz, mint a célszerű cselekvéshez. A minimumra korlátozott tevékenység képi megjelenítése tehát az elemi létezés síkján közelebb áll a halálhoz, mint az élethez. A kaparászás szó jelentésmezőjébe azonban a keresgélés is beletartozik, az ágak rácsai között kotorászó létező (egzisztencia) létének értelmét keresi.
E különös hangulatú igei metafora az őszi ködös táj homályba borult, bizonytalanságot keltő környezetébe illeszkedik. Az ősz toposz, vándormotívum az irodalomban. Az évszakok közhelyszerűen fejezik ki az emberi lét korszakait, a tavasz az ifjúkort, az újjászületést, a nyár a boldog beteljesülést, a tél a halált; az ősz – mint ezúttal is – az elmúlás folyamatát.
Motívumaiban hasonló tájábrázolás József Attila költészetében sok helyütt megfigyelhető. „A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág” – írja a Téli éjszaka című költeményében. A Holt vidékben is „jeges ágak között zörgő időt vajúdik az erdő”. A nagy gondolati költemények sorába tartozó, 1932-ben született Külvárosi éjben „nedvesség motoz a homályban, a földre ledőlt fa lombjában” – és az idézeteket még lehetne hosszan sorolni. A kép ez esetben a fa-motívum tehát az egzisztencializmus tételeivel rokonítható József Attila-i világszemléletnek komplex metaforákba sűrített kifejezése.
„gyors nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé, úgy meztelenül le az emberi lélek.” (Radnóti Miklós)
Radnóti Miklós a Nyolcadik eclogában – az ekloga műfaji sajátosságainak megfelelően, párbeszédes formában – a dühödt szavú próféta, Nahum és a költő lírai dialógusán keresztül tárja fel az elembertelenedő világ rémképeit. A fenti sorok a költő szavaiból valók. E részlet alapján feltáruló korkép egy sajátos vershelyzetben, a költő és próféta találkozásakor hangzik el. Az idézett sorokban a költő a jelent és a bibliai időt állítja párhuzamba költői hasonlat formájában. Radnóti a bűnös város pusztulásáról szóló ószövetségi történettel, egy isteni értékrend átültetésével minősíti a kor barbárságát. Nahum kétezer éves távlatból vándorol át a történelmi jelen időbe, ebbe a 20. századi Ninivébe, ahol a kegyetlenség és gonoszság az egekig hatol.
A párbeszéd hátterében zajlik a 2. világháború, Ninive pusztulása pedig minőséget kifejező költői hasonlat formájában a kétezer éves történettel értelmezi az eseményeket. A lemeztelenedő lélek kifejezés az emberségét levetkező lélek elállatiasodásának jelképeként is felfogható („hisz az ember az állatok alja!”), bár a meztelenség kifejezés jelentésmezőjében a kiszolgáltatottság, a védtelenség többlettartalma is jelen van.
A szöveg tartalmi és formai jegyei csak néhány helyütt térnek el a műfaj sajátosságaitól. A pásztoridilleket bemutató alkotások jellemzője a dialogikus forma mellett a hexemateres verselés. Az idézett sor azonban a többivel ellentétben nem hexameter, csak három és fél négymorás verslábból áll (egy spondeust és két daktilust egy spondeus zár le). A költő beszédének kezdő sora beleolvad a próféta szavaiba, s szinte egybemossa azt a gondolatot, amely összeköti őket, s a Nahum által mondott utolsó gondolatok kiegészítésének tekinthető: „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló!” A lírai dialógus tárgya a háború rémítő valósága; s benne a költő és a próféta dühvel, az átkozódás hangján szól a modern kor pogány és barbár gyilkosairól. Az azonos erkölcsi ítéletből fakadó azonos indulati hullámhossz s a közös feladat egyaránt rokonítja alakjukat. Az ekloga idillben gyökerező sajátosságaitól lényegében azonban eltér a barbárság rémképeit bemutató tartalom, a háborús valóság leírása. A klasszikus mérték, az archaikus közlésmód, a bibliai párhuzamok és mondatformák időtlen közegbe helyezik a kommunikációt. A mű második felében a költő az idő relativitásának ad hangot: „Mily fiatal vagy atyám! Irigyellek. Az én kis időmet / mérném szörnyű korodhoz? Akár vadsodru patakban / gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is.”. Nahum azonban a pusztulás ellen a pusztítás elleni költői próféciát állítja: a költőnek fel kell emelnie szavát a barbárság ellen az örök emberi értékek védelmében. Radnóti Nyolcadik eklogájában is az idill és rémkép, a kereszténység és pogányság, a humánum és barbárság, égi és földi antinómiái erőteljes értékszembesítést eredményeznek.
Az ekloga műfaját Radnóti szabadon kezeli. A Második eclogában a bombázó és a pilóta beszélgetése olvasható, a hetedikben pedig már a párbeszédes forma is eltűnik, helyét a levélre emlékezető forma veszi át. Az eklogákat a költő teljes ciklusnak szánta, hozzájuk Száll a tavasz címmel előszót is megfogalmazott, de ahogy a véres valóság is darabjaira törött, a költői életút is derékba tört, e ciklus is töredékes maradt.