Homolignum
Már napok óta végtagfájdalmakkal küszködöm. Nehezen ébredek, az elindulás a nap legnagyobb terheltétele. A tömegközlekedés, az emberek gőze, a kilehelt pára, a kiáramló gázok mind undorral töltenek el. Szeretném a gyorsító gombra kapcsolt mindennapi rohanást lassított üzemmódra váltani, de nem lehet. Magam is hamar a sebességváltó legmagasabb emberi fokozatán haladok a munkahelyem felé. Érzem, ahogy embertársaim arcélét is komorrá rajzolta a reggeli rosszkedv.
Aznapi munkám végeztével úgy döntöttem, fájdalmaimat megbeszélem háziorvosommal. Az előtérben rengeteg ember kényszerpihenőre fogva üldögélt. A várakozás elnehezítette őket. Egy fiatal lány ült velem szemben, sápadt és meggyötört. Lágy arcéle hátterében kiláttam az ablakon. A rendelő előtt álló nagyra nőtt babérfa megszokott színei most megváltoztak, világos sima szürke törzse sötétebbé, érdesebbé lett, levelei rozsdássá váltak, vigasztalanul jelezve elérkezett az ősz. Ahogy a szél megrázta a kopaszodó lombkoronát eszembe ötlött Gaia a földanya és Péneosz folyamisten lányának, Daphnénak története. A ragyogó isteni ifjú, Apollón szerelmi vadászata elől menekülő lány karjai ágakká, haja levelekké változtak - ahogy a halhatatlan ifjú elől futott, kit a felkorbácsolt szexuális vágy űzött prédája után – kinek hajszolt teste fatörzzsé merevedett, selymes bőre megkérgesedett, hogy a gonosz, versengésükben kegyetlen játékot űző istenek akaratát elkerülje.
Az orvos bizonytalan panaszaim alapján tanácstalanul további vizsgálatokra küldött. A betegállomány jót tett nekem. Nem mozdultam otthonomból. Elüldögéltem a balkonon, a már fáradt, őszi, de még meleget adó napfényben. Az erkély zöld növényeit, a nagyra nőtt leandert, a bukszust, a vastag levelű pozsgafámat gondozgattam, leveleiket megtisztítottam a portól, könnyű permettel párát biztosítottam nekik. Jól éreztem magam közöttük. A természet eme kis mesterséges szelete is már boldoggá tett. Szinte azonosultam e térrel, amelyet nemcsak a növényvilág lágy jelenlétének, hanem részben kissé saját teremtményemnek érezhettem. „Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, nemhogy a pannon föld északi hűs rögein. S íme, virágzik a mandulafácska merészen” – jutottak eszembe a janusi sorok a szerelmi sóvárgásában fává változott trák királylány, Phyllis tragédiájáról.
Leleteim nem javultak, pedig én egyre jobban éreztem magam távol a nyüzsgő tömegtől. A mozdulataim lelassultak ugyan, de nem is vonzott a folyton elfutó jelen, a lényegtelenségét fortélyosan elkendőző futrinka-lét. Szinte akartam, hogy az orvos meghosszabbítsa a lábadozásra előírt időt, nem kívántam felépülésem. Szemem, akár egy távcső, az optikai lencse gyújtópontjára fókuszálta az élet alig látható mikrovilágát, különös képesség kezdett kibontakozni bennem, amit elég nehéz körvonalaznom nektek. A kép - ahogy eddig láttam, illetve ahogy ti is látjátok a dolgokat -, az érzékelés emberi konvenciói összeomlottak. Megtört, mint a prizmán áthatoló fény, láttam a tárgyakban nyüzsgő mikrorészecskéket, molekulákat, sejteket, de nemcsak láttam, hanem hallottam őket. Képes voltam a szerves anyagok elektromágneses mezőit hanghullámokká alakítani, s így folyton varázslatos dallamok zsongtak a fülemben. Nem zajzene volt ez, hanem mint a szférák zenéje, lágyan nyugtató muzsika. Ahogy a csillagok a kozmikus térben visszaverik a náluknál hatalmasabb entitások fényeit, a mozdulatlanságban felismertem az örökérvényű mozgást, éreztem a rezgést, a dolgok hullámmozgását, amely most nem a folyton változó, örömhormont termelő ideg stimulációjának volt köszönhető, hanem ennek a születő képességnek, ami lehet, csak megszokott önmagam összeomlásának kezdete volt.
Alkonyodott, s amint teraszomon üldögéltem a szürkületben a csend zörejei a fül rejtelmes járataiban rezegtek. A távoli erdőből hallgattam a jegenyék és bükkfák lombjainak susogását, s e hangokat egy-egy reccsenésszerű robaj zavarta meg. Talán egy-egy korhadó ág zuhant alá félve az éjszaka közeledtétől ilyenkor. A hűvösödő idő összehúzta rajtam a kiskabátot. Kezeim összedörgöltem egy kis melegért. Ekkor több ujjamon is furcsa, nyomásra fájdalmas, kemény kinövéseket fedeztem fel.
Másnap megérkeztek a laboreredmények. Az orvos zavartan közölte a diagnózist. A közlemény tragikusságára hangolódva kicsit megrendült hangon beszélt.
- El kell mondanom magának sajnos, hogy ön egy egzotikus, igen ritka vírusos, de nem fertőző betegségben szenved. Sok műtéttel fékezhetjük, de megállítani jelenleg nem tudjuk a kórlefolyást. A végtagjain, a testén egy rostosodási folyamat indult el, amely miatt megvastagodik a bőr, kéregszerűen elszárad, eltorzul a végtag, kisebb-nagyobb kinövések keletkeznek rajta, orvosi nyelven úgy hívják, epidermodysplasia verruciformis.
Lesújtottan vánszorogtam hazafelé. Otthon fáradtan és enerváltan nyúltam el a heverőn. Megcsalatottnak éreztem magam. A világ, amelynek kontúrjait olyan határozottnak hittem, bizonytalan, reszketeg vonalhálóvá vált. A népmesék „tetejetlen” fáján le- és felfelé egyszerre indultam el. A gyökérzethez érve bogarak, gombák mikrobák közt másztam magam is. Ujjaimmal gyökeret növesztettem. A földből magamba szívtam az időt, amelynek tengelyén ezernyi nyüzsgő élet született és pusztult, a földet, amelyben őskövületek milliárdjai között gyémántok, nemesfémek darabjai, levegőzést biztosító homokszemek tömegei temettek és teremtettek. És kúsztam egyszerre fölfelé is, a kozmikus törpeóriások galaktikus ködében nyújtózkodtam mozdulatlan; éreztem, hogy le tudnám szedni őket az égről, de karjaim – mint önmaguk festménye - már nem voltak képesek helyváltoztatásra. Ekkor a rettenet valahogy eltűnt belőlem. A körmöm alatti bőrszöveteken éreztem az epidermisz változásait. Már tudtam a véget: faember leszek végleg. De ami az orvostudomány számára ismeretlen, egy különös régióba érkeztem ekkor, nem emberi léptékű, csak a fák ismerik ezt a nyelvet, a statikusság és örökké való lét együttállását. A semmi tartalmi telitettségét. Nem létezni, hanem létben lenni a szerves és szervetlen határvonalán.
Aki voltam, most utoljára rám tekintett.