Itlosz
Az admirális szabadidejében legszívesebben lórumozni szeretett, de számára a háború is olthatatlan játékszenvedélyét elégítette ki. Dolgozószobájában hatalmas asztalon ellenséges ólomkatonák álltak egymással szemben, s napokig tartó ütközetben mindkét hadtest parancsnokaként számítgatta a győzelemhez vezető lépéseket. Így aztán minden eldöntött ütközet vesztese és győztese lett egy személyben. A véletlen és szabály játéka ez, gyermekes remény: kiszámítani a kiszámíthatatlant. De Itlosz admirális alapvetően szelíd ember volt.
Nyolcéves korában rövidtávfutásban verhetetlen, s egyben boldog, hogy legyőzte önmagát, túllépett önmaga fizikai képességein. Neki nem volt elég sem önmaga, és szűkre szabottnak érezte a világot maga körül. Korán kialakult benne a racionalizáló értelem iránti rajongása. Miközben nem tudott elszakadni gyermekkora kedvenc meséitől, álomvilágát, képzeletét kívánta valóra váltani. Felismerte azt, hogy tulajdonképpen a világ minden jelensége techné, géppé vált gondolat, valóra váltott képzelet.
Aztán a repülés szerelmese lett. Ritka képességével bármely gép szerkezetében könnyen felismerte működésének természetét, a technikát a mesék szolgálójának, a meséket a technika inspirációjának tekintette. Sosem felejtett el gyermeknek lenni, de hamar felnőttnek tekinthette magát, hogy minden, amihez hozzányúlt hamar kiismerhetővé vált számára. A fotózásban aztán megtalálta élete másik nagy szenvedélyét. A nagyításokkal, beállításokkal, technikai trükkökkel az élet különös torz és valós formáit fedezte fel.
Amikor Itlosz egyszer a világhálón, vagyis Firenzében a Boboli kertjében csatangolt, s elmerült a halastavak tükrén megülő tündérek szépségében, egy különös üveggolyó gurult a lába elé. Nem látott senkit a közelben, egyedül volt a bágyadt délutáni napsütötte sétaúton. Fölvette a gyöngyszerű üveggolyót, amely sokféle harmonizáló szín alaktalan együttesét zárta magába. Élvezettel forgatta kezében, örült a kis gömb érkezésének, mégis egy ösztönös mozdulattal a bronztündérek közé vetette, amikor az üveggyöngy váratlanul megrepedt, s szilánkjai szerteröppenve elmerültek a tó tükrében.
S ebben a pillanatban felmerült képzeletében a tök nyolcas. Tulajdonképpen egész életében tök nyolcasra játszott, a családi idillt, a béke pillanatait, a biztonságot, a végsőkig kiszámíthatót akarta megnyerni, de az esti kártyapartikon veszteségeinek fő okát abban látta, hogy a játék szabályai ellen vétve megmagyarázhatatlan módon ragaszkodott a piros lapokhoz. Ellenállhatatlanul vágyott felhalmozni a lehetséges összeset: maga mellé állítani Gessler Habsburgot, szépséges solymával, a hűség jelképével, kuoni pásztort, a tiszta ész (és kritikája) szimbolikus alakját, s megnyerni a nőt, a tavaszt, az ászt. Széljegyzetként előadandó, hogy Itlosz természetesen tisztában volt azzal, hogy Gesslert Schiller művéből éppenséggel a zsarnokság eleven szobraként őrizte meg a köztudat, s a makk felső, Wilhelm Tell, aki fellázadt a disznó Habsburg hercegi kalapja ellen, éppúgy nem érdekelte. Sohasem értette, miért vált az emberiség fejlődéstörténetében disznósággá az asszonyiság, miért ez a röfögő, moslékkal táplálkozó, lustaságra hajlamos, állat vált a legerősebb és legszebb kártyalappá, a tavasz lenyűgöző kalapos hölgyévé. A széttört üveggolyó szilánkjai a tó mélyén pompázatos tarkaságban adták vissza a napfény sugarait, s e szilánkokon a nő százezer alakját fedezte fel, amelyben a szép és rút egyszerre volt jelen. A piros hetes és nyolcas számára az akarat kártyalapja lett, a kalandoré, aki el akart jutni a várba, át a kapun, amelyet a kilences kínált a győzteseknek, az odáig elérkezőknek, de a vár ajtaját zárva találta. A piros tízes élete jelképe lett. A kapu nélküli vár, a bevehetetlen, a megszerezhetetlen, ami ott van a hétköznap minden pillanatában, körüljárható, megcsodálható, a reménység bástyáival az egekig hatol. Itlosz életének horizontján folyton ott ködlött ez a vár, ez a kártyavár, a piros tízes.
Próbálta kisorsolni a helyes stratégiát, elővette a tarokklapokhoz tartozó 22 naibit, a jövendőmondókat: az eredmény azonban kiábrándító volt: a kiterített lapok - a bűvész (I.), az igazság (XX.), az angyal (XIX) és az ördög (XIV.) - értelmezhetetlen együttesét jelölték.
Aztán egyszer valóban a bástyán megjelent egy angyali nőalak. Mégis ahogy állt a vár fokán úgy érezte, hogy ezt a nőt kell meghódítania, legyőznie, hogy a kapu kitáruljon előtte, hogy a tök nyolcast majdan megnyerhesse. Az asszony körvonalaiban nagyobb értékű kártyalapok sziluettje ötvöződött: a tűz lobogása, a csillag, a hold, a nap és a világ egymásra vetített felületében. Hirtelen azt az ősi ellenfelét fedezte fel benne, aki ellen mindig harcolt, akinek a stratégiáit kémlelgette folyton, akit kiszámítható géppé szeretett volna tenni. Mégis démoni módon kiismerhetetlen maradt, sőt csalónak érezte, mert ő is ismerte a táblajátékok titkát, az óangol golyójátékokat, a kártyalapok hindu istenének, Arbhanarinak jelképeit. A rend állandó transzformációi a káosz érzetét keltették benne. De nem adta fel. Betlire játszott. A király mulatott.
A döntésfa-játéknál eldöntötte, hogy minden levélnél, elágazásnál az alternatívák közül a jobb oldalit választja, mert Parmenidésztől tudta – aki kedvenc olvasmánya volt -, hogy minden, ami létezik, csak abban a gondolatban létezik, amely felismeri”. S a betli ott volt a kezében, de nem terítette ki. Tudta, hogy nem hibázhat, most mindent elveszíthet, és mindent megnyerhet egy pillanat alatt. Csak most győznie kell, aztán megpihenhet, beléphet a várba, a zöld lugasok árnyán felesége hamvas haját csókolhatja, s megsimogatja gyermekük édes fejecskéjét.
Aztán az utolsó meglökött golyó a bal oldali alternatíván állt meg. Már mindent tudott, ekkor felismerte, hogy ő nem ebben a gondolatban létezik. Fájdalmat, de egyben hirtelen felszakadó örömet is érzett, látta, hogy a vár kapuja kitárult, de tudta, nem mehet be rajta. S a démoni és angyali alak a kapunál még hívón intett felé. Itlosz szédülten pattant fel lovára, a paripa trappolását lassan elkeverték a táj neszei.
A világ hálója felfogta a lét nagy golyójátékait, majd elejtette a semmibe. Az admirális itt már fizikailag értelmezhetetlenné vált. A Boboli üveggyöngyein megcsillant az alkonyi napsütés, Itlosz pedig kirepült ebből a gondolatból mindörökre.