Kézfogó a Sátánnal
Örkény Színházban műsorra tűztek egy nagy érdeklődést kiváltó, teltházas előadásokkal futó darabot, William S. Burroughs (1914-1997) amerikai írónak, a beatnemzedék egyik kiemelkedő alakjának alkotását, a The Black Ridert. A rendező, Polgár Csaba munkája során élvezhette a világhírű Robert Wilson támogatását.
Tom Waits zenéje a Weber A bűvös vadász című opera modern kori musicalje. A szövegmű pedig egy 1710-ben lefolytatott cseh bűnügyi tárgyalás jegyzőkönyvén alapul. Az ebből született Friedrich Kind-novella a mű történetmagja, amelyet maga az élet költött a drogfüggő író számára. Burroughs, aki maga is A bűvös vadász történetéhez kísértetiesen hasonló helyzetbe került, amikor Tell Vilmos legendáját megidézve megpróbálta lelőni az almát a második felesége fejéről. A kísérlet sajnos nem sikerült, a lövedék az asszony koponyáját érte, azonnal szörnyet halt. A színmű tehát bármennyire is képzeletbeli mégis a valóság produktuma. Az alkoholista, drogfüggő író korábban is közel került a véletlenekben munkálkodó gonosz ármánykodásaihoz, amikor fiatalon legjobb barátját véletlenül nyakon lőtte, aki majdnem belehalt sérülésébe.
De miről is szól a darab? Wilhelm, az írnok (itt könyvelő) beleszeret egy vadász lányába. Kätchent azonban az apa másnak szánta. A hősszerelmest a sors és a lány rigorózus atya egy próbatétel elé állítja, be kell bizonyítania, hogy vadászként is megállja a helyét, csak így kaphatja meg a lány apjának jóváhagyását. Egy alkalommal Wilhelm varázsgolyókat vásárol egy sánta idegentől, aki – mint kiderül – maga sátán - , így lövései könnyedén célba érnek.
Ahogy a szerző írja egy helyütt:
„az Ördöggel csak a bolond köt üzletet. És mégis minden percben akad, aki belecsap a Patás tenyerébe”.
Az előadáson a közönség mint beavatott, az események fölött és kívülálló védett személyek közössége, nagyokat nevetett a groteszk fordulatokon, a horrorparódiának álcázott ördöglobbista szólamokon. Valahogy így kezdődik a darab: Felhörpintem a véredet, lezabálom a húsodat – búgja a kellemes songot a sánta , élveteg varázslónő.
A szereplők már-már elveszítik beszédképességüket, értelmet vesztetten handabandáznak, mint robotemberek. mint a rosszul olajozott bábuk szögletes mozdulatait nemcsak látjuk, hanem berregnek és csikorognak, a rizsporos arcok a halál színeivel kendőzik el a valaha emberként egzisztáló szellemi lényeket.
A vágyak, az eszmék, a pozitív energiák önmaguk ellen fordulnak, ha – a szeretet-elv mellőzésével - az ördög munkálkodik bennük.
No persze a torz tükörben bemutatott társadalomkritika értékteremtő vállalkozás lehet. Ennek messze nyúló történeti előzményei vannak. A swifti látásmód, a groteszk irónia, a zseniálisan felépített leleplezés a művészeti élmény fontos eszköze.
A 21. század a valóság és interpretáció összefüggésében egy új kifejezési módot hívott életre:
a rémítő, létellenes, pusztító és brutális téma kedves, vonzó és szórakoztató formába öltöztetett, az antikulturális irányzatok közé sorolható változatait.
A közönség úgy tekint a műre, mint egy műalkotásra, ahogy a teremtő a teremtényre, aki egy pillanat alatt lecsavarhatja az egészet. E pozíció mindenképpen menedékhelyként értelmezhető a látottakkal szemben, az elfogadás lehetőségét kínálja, hiszen ez csak egy mű, egy műalkotás, közben pedig feltár, becsalogat egy értéktelenített, lélektelenített világba. Ha a néző kilép a színház kapuján, akkor észre sem veszi, hogy egy lépést tett az elfogadhatatlan létmodellek elfogadásához.
Ez Robert Wilson és Burroughs üzenete. Gázolj egyre mélyebbre a mocsárba: dagonyázz a drog, a mámor, az ösztönök sarában! Aztán az ördög közbelép, s végül is jót tesz, ha a szép embermesék rózsaszín ködéből pottyantja a földre, s fertőfürdőben hempergőzve felnőtté avatja az embert: a pusztulásra. E stílusteremtő formaművészek mint Burroughs és Wilson rajongóikat a létlemondás lápvilágának ingoványos partjaihoz kísérik, hogy aztán az ember saját szándékból, a transzhumanizmus dicsfényével övezve önmaga felszámolója legyen.