Léthé és Mnémoszüné
Egyszer a sok színes szélesvásznú pillanat 8 mm-es film noirra váltva pörög tovább. A hercig ölebek a kóbor kutyák sorsára jutva vonyítanak a sáros utcákon az esőverte felázott porban. A felhólyagzott mennyezet millió cseppjeiben ficánkolt, mint számtalan embrió, mint ősvilági moszattelep, mint egy mélytengeri kicsapódás az ÉLET. A burok táncolt, remegett a gőgös karok kapkodásától, az idegek rángatózásaitól, a szívek hangdobbanásától. Néha egy-egy buborék aláhullott, kékes tócsát hagyva a burkolaton.
Nem volt különösebb nap ez sem. Kirajzottak a munkába a lábas darazsak, a metró sárkánypofája mint a mesebeli hétfejű behabzsolta reggelijét, s óriási farkával hangosan csapkodva tovaindult a következő állomásra. Az izzadság, a fogkrém, a reggeli frissiben emésztett ételek diszkrét, de illatos kilövelléseivel keveredtek a pokoli zsúfoltságban. A szemek távoli pontokat kerestek, hogy az utastársak visszataszító közelségét feledni tudják.
Leheveredtem a szűk pamlagon, ma nem tolongtam e rohanó kirajzásba. Az interaktív televízió letapogatta érzékeimet, s ennek tudatában 57 csatornát, műsort kínált a mai repertoár gyanánt. A kép néha hullámokba tört, a hang olykor dadogósra fordult, de ez megszokott volt a henyék matinéja idején. Az adást megzavarta egy-egy lehulló levél lassú röpte, mintha Atlantisz tengermélyi közegében hajózna az idő végtelenén, a képernyőn – mint parti hullámverés - elvesztette kontúrját e virtuális orbis pictus, a közvetített valóság. Ilyenkor egy sejtelmes képsor, a titokba zárt természet zavarta meg az adást, amelytől nem tudtam szabadulni. Ezért aztán lassan kivontam magam a hasznosság rutinjai alól, s munkakerülő lettem. Kinyújtózkodtam, s a lábam a lét puha közegével érintkezett. Hetedik napja élek így egymagam. A hetedik pecsét – gondoltam – ma feltörik végre. Mi ez az egészség, amely oly töredékesnek tetszik néha? S a gondolat, olyan független tőlem, a lábam, a lábamról való gondolattól, másrészt a testem sejtjeinek napi robotja is tudatomnak olyan ismeretlen. Egyik nem tud a másikról, s a másik az egyikről, mégis szétválaszthatatlanul egyek vagyunk. Talán az ember és ember is ilyen, csak ritkán ismerte fel még összetartozását. Ó Rómeó és ó Júlia, ti a pszí legnagyobb forradalmárai!
Ahogy kinyújtózkodtam kicsit, éreztem a puha nedves közeget körülettem. Akár a barlangok akusztikája, visszhangzottak a távolról érkező hangfoszlányok, körülölelve egész testemet. Puha rezgésekké váltak bennem eltompítva érzékeimet. Feküdtem, s nem gondoltam már semmire, körbefont ez a finom, lágy szivárványos mesterséges képzelet. Szálltam a város felett, a nyüzsgő arctalan tömeg fölött…, egy szürke galamb, majd egy fehér sirály húzott el fejem közelében, éreztem szárnyuk suhogását az arcomon, de aztán csapatba verődve paradicsommadarak, gould-amandina rajok hasították az eget, a játszi napfény babrált tollaikon, s a tér a szférák zenéjére ringott, ringatott. S ha alább röpültem, beláttam lakásokba, otthonokba, a sürgő-forgó embereket feladatokkal bíbelődve, de emelkedve láttam a felhők vonulását is, Ikarosz vágyakkal fűtött röpülését, seprűnyélen léglovagló Margaritát, kerubokat, mellettem fellángolt egy főnix, s a griffmadár oroszlánbundája elsiklott karom mellett.
Emlékek szabadultak, s benépesítették a párás légteret. Egy mosolygós néma asszony kirándulni vitt, egy lopott fél kifli nevettetett az úttörőtáborban, egy megszégyenítő büntetés, körmösök az iskolában, az ész pallérozása és a szív szorongásai. Mámoros áldozat Jimmy Hendrixért, iskolakerülés…, röhögő görcs az egyetemen, majd ismét a tanterem, fegyelmezés, gyomorgörcs, pajkos gyereksereg. Menyasszonyi fátyol, vénuszcsapda, pofonok, szerelem és magány vad vitája. Egy idős arc, vállát fehér kötött vállkendő takarja, igen ő az, a vak Mackó, e hétköznapi Theiresziász, latin legendárium, bölcsesség bölcsője - akinek felolvasója voltam. Emlékek… nem lékek… nem létek, de lélek, szétesni látszó szövétnek. A múlt foszlányai ezek: apám integet elmenőben, nagyanyám munkától görbe ujjai simogatják fejem, „szeressétek a karszékemet, amely itt marad köztetek”. S mi még? - csontok, az exhumálás, a combcsontprotézis. Léthé és Mnémoszüné kézfogója, a feledés és emlékezés olimposzi adománya.
Magzati pózba gömbölyödtem. A trópusi esőerdők, a pálmaházak páradús levegője körülölelt. Éreztem, ahogy ring, ringat, ringatózom e hólyagszerű lakhely belsejében. Nyálkás, zselés anyag vont körbe, éreztem, ahogy rátapad a bőrömre. Szűrt fény derengett mindenütt. A világ szövetdarabjai repkedtek itt-ott, el-elkapta e szálló rongyokat a szél, kavarta erre-arra, röptette a lét cafatjait. A szálló tépett világlepel meg-megérintette buboréklakásomat…, majd a ringás rengéssé változott, a lágy hangok, dübörgéssé erősödtek. S íme:
„az ég csillagai a földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza.”
S az én gömbházam is aláhullott a semmiből a semmibe.