Mackó (Hesslein Béláné, Mária néni emlékére)
A Gellérthegy sziklái
őrzik az arcod.
Ősz hajad
szétfoszlik, mint a pára.
Halálod előtt búcsúzáskor
Aranyt szavaltál nekem,
részletet a Buda halálából.
„Csillag esik, föld reng”
mondtad, míg körülötted
debilis bolondok kötekedtek
a zárt osztályon, vonszolták széküket,
rázták a rácsot,vagy kiabáltak
apatikuson üldögéltek ürülékükön.
Latin tanulni jártunk Hozzád,
majd beszélni kezdtél szent halottaidról,
Halászról, Szerbről, Radnótiról.
Néha elszívtunk egy-egy cigarettál,
megettük a finom uzsonnát,
s felolvastam Neked a Lélekidomárt.
Mikor utoljára láttalak,
Te Homéroszt görögül idézted,
a tested csupa seb volt,
egy hatalmas, vörös hólyag a hátad,
s százéves ráncaid alatt
csöppnyi gyermek mosolyogtál.
Vakon, mint Hellász kóbor, bölcs királyai
szebb voltál, mint képzelni lehet.
Gyomrot kavaró szégyen volt ez:
etikán, ízlésen túli pillanat.
Elküldtél, hogy ne lássalak,
hogy ne lássam a szenvedésed,
hogy ne halljam a méltatlan
kezek alatti nyögésedet,
az ápolók megvető gügyögését,
hogy ne érezzem a halál áporodott bűzeit.
S most a Gellérthegy sziklái
őrzik az arcod.
Ősz hajad
szétfoszlik, mint a pára.