Orfeusz alászáll - Negyven évvel később
Az Orfeusz alászáll című Tennessee Williams - Sidney Lumet film ifjúságom egyik meghatározó élménye volt. Most 40 év távlatából újból vágytam beavatódni e sodró lendületű szenvedélybe, szinte sóvárogtam valamiféle érzelmi túlfűtöttségre, az indulatok felkavarodó hömpölygésére, mint annak idején. Amikor a gonosz erők ördögi természete lelepleződik, a kényszer teremtette „rend” összeomlik a szabadságvágy elsöprő robbanást idéz elő. A hamis létállapot felismerése a befogadásra vágyó Val és a kitörés lehetőségében reménykedő Lady perzselő kapcsolatában ölt testet.
Ismételten látva ezt a filmet meglepődtem, hogy mennyire vitatható szövetű ez a mű. Bosszantóan arcul csapott a mesterkélt cselekményszövés, a kimódolt és sematikus, az érzések logikájának ellentmondó történetmondás.
A mű fókuszpontjába a kirekesztés és fajgyűlölet áll, s minden motívum ennek az ideológiai aspektusnak, politikumnak alárendeltje. Ez szövi a történet szálait, ez alakítja a kibontakozó eseményeket. A zárt struktúrájú kisvárosi közösségben a szabadság apró megnyilvánulása is megvetést és kitaszítottságot szül, a beilleszkedés feltétele a személyiség és humanizmus önfelszámolása, a lélek mélységeibe menekülés. A déli, konzervatív kapitalizmus negatív kritikája ez alapjáraton – ahogy a szocialista realizmus egykoron – a sematizmus kliséi szerint.
De a műkritikus sem ad jobb pontszámot a drámának. A www.kultura.hu felületen 2008-ban megjelent írás elég keményen fogalmaz, mégis igazat kell adnunk neki:
„Leginkább lapos közhelygyűjtemény, kedvenceim: „… szerintem az ember mindig egyedül hal meg.” (Lady, második felvonás), meg hogy „…tudja, mi mind fényben és árnyékban élünk!” (Vee, harmadik felvonás), s a példák még hosszan sorolhatók, de ha további idézeteket hoznék, megint nagyon kikapnék a rovatvezetőtől, mert túllépem a megengedett terjedelmet. (Túllépte – A szerk.) Jó előre kiszámítható fordulatok, fekete-fehér figurák, túlbeszélt jelenetek: számomra ennyiben foglalható össze az Orfeusz alászáll.”
Sovány indok a történet miértjére pusztán a fajgyűlölet. De mit számít ez? A lényeg, hogy a siker és a megrendelők örömére legyen benne egy jó adag rasszista motívum.
A kiinduló létállapot szerint a halálos beteg öreg férj és a keserűség vonásait magán viselő asszony hazatérnek otthonukba, egy, a saját cipőkereskedésük fölötti lakásba. Mint évek múltával Lady Torrance számára is megkésve ugyan, de kiderül (milyen érdekes, hogy egy ádáz, harcias rasszista, titokban, fű alatt végzi ki azt a fehért, aki egy pohár bor erejéig kiszolgálja a néger embert, s a lánynak lövése sincs arról, ami történt), hogy az a sötétlelkű ember, akinek a felesége lett, az apja gyilkosa is. A felgyújtott szőlősbirtokon szörnyethalt apja elvesztése után a lányka a kiszolgáltatottság kényszerében elfogadja a házassági ajánlatot. A történet későbbi szövetében a központi konfliktua körvonalazódik, a kisvárosba keveredő gitáros fiú a bolt alkalmazottjaként a tulajdonos feleségének szeretője lesz.
A kísérő mitológiai beágyazottság is érdekes: a kígyóbőr kabátú gitáros ( talán, a bibliai kígyó, aki a tudást és a szabad életet kínálja az asszonynak? vagy a film eredeti címe szerint a társadalom falain könnyen átsikló „menekülőfajta” hősről beszélhetünk? )
Minden szereplő a bűnt hordozza a múltjában, és mégis markánsan elkülönülnek és szemben is állnak, mint a jó és rossz megtestesítői. Megjelenik a sötét bőrű Theiresziász, a vak, aki az összeégett csontokat kezében tartva meglátja a történetben rejlő sortragédiát. A mitológia szerint a jós két kígyó párosodását látva nemlátni akar, s kérése teljesedik ugyan, de képessé válik felismerni a jövőt, amely a történet szerint az összeégett csontokból formálódik, s a végzetes párkapcsolatban ér véget.
A történet irritálóan elnagyolt jellemekkel dolgozik, az ősgonosz férj, a törvénytelenségeket törvénnyé emelő serif, mindketten a feleségeiket is kinyúvasztják. A szerző a klasszikus szerkezetépítő ismétlést hívja segítségül a hatáskeltés fokozására, a drámai zárójelenetben a férj és a serif közösen felgyújtják a házat, ahogy a múltban is tették egykoron. Az asszonyt Joab Torrance lelövi, megakadályozva, hogy a felcsapó lángok elől kifusson a házból. A rendőrfőnökkel pedig a tűzoltásra kijelölt polgárok megakadályozzák Val, a kígyóbőrös fiú menekülését, emiatt ő is a tűzvész áldozata lesz.
A legbosszantóbb azonban a szenvedélyből fogant kapcsolat kibontása, amelyben az asszony számára érthető módon börtön a férjével való együttlét. A tiltott párkapcsolat gyümölcsével a testében, álmodozva egy társadalomba ágyazott idill, egy cukrászda megnyitásáról, telve szerelemmel egymás karjai közt látjuk őket. De mégsem hisz a közös szökésre buzdító főhősnek, nem elég neki a szeme előtt lelepleződött, kisvárosra telepedő gyilkos tömegpszichózis, mégsem hiszi el, hogy a fiatalember saját életét védve akar menekülni, aki a közös szökés lehetőségét kínálja neki. Így az érzelmi szálak képtelen csomókba gabalyodnak, amelyből nem marad más csak egy csúnya, kirekesztő, rasszista, gyűlölködő amerikai látlelet.
Ez az üzenet azonban 41 év elteltével már nagyon bosszantó. Amikor a fekete emberek szenvedését, a fehér ember bűnösségét hirdető hivatalos ideológia táptalaján a fehér ember elleni fajgyűlölet egyre markánsabb méreteket ölt. Ahogy a szenvedő névtelenek, pl. a kis hirtelenszőke hatéves Rose Smith mélyen elhallgatott tragédiája sem lett közismert, akit a BLM aktivistáknak adtak örökbe, s akik azért verték agyon a kis szépséget, mert feltételezték, hogy a kislány jobb tanuló lesz az iskolában, mint a saját gyermekük. A bűnözőnek emléket állító, a rendőri intézkedésnek ellenálló George Floydról elnevezett parkban azonban, minden fehér ember térdeplésre kényszerített. A BLM vezető, aki az összegyűlt dollármilliókat saját ingatlan vásárlására fordította, amikor tanárokat és diákokat gyilkolnak pusztán fehér bőrszínük miatt. A múlt átírása, a rabszolgasors, mint a fekete ember kizárólagos szenvedéstörténete is álságos, amiről éppen a magyarok beszélhetnének itt Közép-Európa szívében a rabszolgaság ázsiai formáiról (pl. török hódoltság évszázada a magyar lakosság elhurcolása.
Ez a film visszataszító ellentmondásokat hordoz: az érzelmi megbicsaklások, az ideológiai klisére írt narráció, a rossz és jó hamis értelmezése, félresiklott műstruktúrát eredményezett