Pillanatképek a 80-as évekből

2013.11.11 12:26

 

Dunánál

 

A neonok lágyan ciripeltek

az őshüllőlét sápadt

      leheletében,

            a ködben.

 

A lámpaoszlopon

mennyek könnye,

     vízcsöpp

            tekerőzött.

 

A múlt nyirkos nyálában

úsztak a tárgyak,

        a házak,

              az emberek.

 

Míg madarak melegedtek

a csatornák szájszagú

        kipárolgó

               lihegésében,

 

fölöttük a hidak pillére

ívelt alakjuk

       acéllá vált

              szarvasok futása.

 

A folyó sivatagikígyó-mozgása

megfeszült, s az elkígyózó

      vizek fölött

               itt maradt

 

A folyó pikkelyein

tompán tükröződő

    tétlen

         tehetelenség.

 

SZABADSÁG TÉR 1980

 

Jelképünk:

    Szabadság tér.

        Csak ennyi.

 

Egy székház

    keserű rácsok mögött.

        Szólásszabadságtalanítás.

 

Álomarcú

    követség, gőgös zászló:

        csillagszemű Amerika.

 

Mellette buzgó gépház

    masinája:

        a bankbürokrata.

 

Előttük emlékmű:

    holt sereg, orosz katonák

        monstrum monumentuma.

 

Közöttük

    poros, üres, elhagyott

         játszóterek.

         

 

HŐSÖK TERE 1988

 

Zizeg egy ezredév száraz avarja.

Tornyos vára előtt Vajdahunyadnak.

 A szél az út szemetjét fölröpteti.

A tón a Hold késezüstjét élezi.

 

A téren, a vak űrben kortalan

komor szoborkirályok állanak.

Elől nyurga oszlop tör az égre,

poklokból jön, s mennyekből tépdel.

 

Csönddé faragott rohanás, kövek,

halállovasok vonulnak Veled,

bronztestüket nem rontja már semmi sem,

s nem tudsz belenézni kavicsszemükbe.

 

METRÓ

 

Amikor minden konkrétum-őrültségben kavarog

a reggeli neonfényű metróállomásokon.

Itt minden puszta jelenség érték nélküli dolog:

 

az utasok dezodor- és fogpaszta illata

keveredik a testek kipárolgó bűzös gőzeivel.

 

A metró-munka-kígyó

bélcsatornáiban emésztődik az ember,

s majd a végállomásokon ürülékként távozik.

 

Groteszk geometria,

egyenes vonalúvá formált káosz.

 

S mondjátok! Miért nem szabadulhatunk

krimikkel és horrorfilmekkel

sem föloldható, fölélhető álom-rettenettől?

 

ARCKÉP

 

A mindenség. Picasso álmodta portré.

Homlokára gyilkosok hasítják ráncait.

Afrikai totemállat-szeme fürkészi a káoszt.

Orrlikából elömlik a nyálkás zöld halál.

Szája, mint a színházban a tragédia maszkja

a végső titokra tátott,

 

s az idegen, torz arcnak rettentő

közönye oly hétköznapi, mint a

Nagykörúton megkopott épületdíszek

kővé meredt szörnyeteg arcai.