Otthon
Idilli hegyi falucskában született. Egy völgykatlanban, millióéves sziklafalak között, a komor oromzat vad szirtjeinek ölelésében, s ezek az ősvilági zord óriások dajkálták gyermekkorának éveiben. Kis patakocska csörgedezett az egyszerű, de takaros házak között, s néhány kanyargós utcán sétálva már végigtekinthette a látogató az itt látható világ teljességét. Az eseménytelen mindennapok, ez a harmóniába zárt létezés a lázadó kamaszévek idején azonban sokszor inkább nyugtalanságot keltettek benne. Szorongató hiányállapot volt ez. Hiába édesítették meg napjait - a tündérekről, erdei manókról, a fákról és madarakról szóló - szép történetek, amelyeket unalmas estéken anyja mesélt neki, s felnőtté válva hiába ismerte ennek a tájnak rejtett, ritka kincseit. Néha elbeszélgetett a sziklaodúkba évről évre megszülető gyurgyalag fiókákkal, hiába tudott válaszolni a színes jégmadarak énekére, s hiába simogatta meg tekintetével a májmoha telepeket, szíve mégis ismeretlen hazába vágyódott innen.
Ez az artikulálatlan emóció a képzelet világába vonzotta, valahogy úgy, ahogy a férfivá érett gyermek útnak indul varázslatos, csodákkal teli mesék világába. De nem így történt. Amikor a meleg nyári alkonyatban a folyócska hűs hullámaiban fürösztötte arcát, látta a víz alatt sodródó üledéket, a kavicsokat simító hullámzást a meder mélyén, s érezte, hogy ez a közeg a legősibb szörnyű misztérium, a hal, a halott, a halál végjátékának üledéke. Megfigyelhette a vízből kiváló oxigén buborékait, e vízi világban láthatóvá vált testének fizikai működése, a tüdejéből kiáramló levegő, s ilyenkor a patakban élő szivárványos pisztráng érzékelését vette fel, amelynek hasa alatt zöld átokhínár lengedezett, s a mocsári nőszirom himbálózó szára simogatta sejtelmesen. Úgy tetszik, történelmet írt már ez a vízi látomás: Atlantisz, Noé, Némó kapitány, a néreiszek, Leviatán, a kis hableány és sok más kedves és szörnyűséges tengerlakó sokasága felfedezhető e legendás akváriumban.
A távoli vidékekről riasztó hírek szivárogtak ide, háborúkról, gyűlöletről, fegyverropogásról. Itt ebben az unalmas katlanban azonban – úgy tűnt - megrekedt a meghitt egyhangúság. Hideg téli esték idővándoraként szívesen elnézegette a családi fotóalbumot, dédapja és Borcsa dédi a diófa alatt vidám társaságban ülnek a pillanatban. Másutt egy felszabaduló esküvői báli jelenet képein perdültek a szoknyák, kopogtak a férficipők a parketton. E fényképen apja látható a Semmeringen, kezében a sífelszerelés, mellette Rezeda, a kedves, hűséges dalmata kutyája. A következő lapon anyja mosolyog rá, csodás vöröses hajkoronája vállára omlik, s arcvonásai több évtizedes távolságból fölidézik büszke, dacos tekintetét. … Mind halottak…, s ahogy a fotó érzékelteti ezt a nemlétet - s ő hatalmas levegővételként szívta magába a pusztulást - megtelt a semmi tapasztalatával. Az esti szürkületben láthatatlanná csukta szirmait a kövér virágú kerti porcsin, s ő a szoba ablakához szorította arcát, s a közelgő éjszaka sötétjében feszülten fürkészte a semmi alakzatait. Mint valamely nostradamusi jóslat az atomi részecskékre széthullott lét - mint szentjánosbogár - gyöngyöződött a kertben, s a múlt porszemcséiből komor porfelleget kavart egy kósza fuvalom az idő nélküli folytonos pillanatban. A távolban tehenek bőgtek, mintha átjárta volna őket is létük egyhangúsága, és a jövő sejtelme: a vágóhidak halálos drámája.
Másnap a völgyvidékre súlyos, fojtó köd telepedett, megült a kis hegyi településen, s a völgyszoros a megmagyarázhatatlan fájdalommal telt meg, a tibeti Halottaskönyv halál közeli élménye életre kelt, „a föld vízbe merült”. Amikor a reggeli harmatban bandukolt a patakparton, lelkét felkavarta a lejtőködben eluralkodó titkokat láttató vakság, s a szenvedés ösvényein gyalogolt tova. Nyakát hiába húzta kabátja melegébe a hideg elől, mégis tagjait átjárta a hűvös derengés. Az idilli unalom az ő saját univerzumának drámájává változott. Még érezte, a körülötte áramló közegben saját személyisége is ködfelhőként imbolyog tovább, saját életének illúziójaként oszladozott minden. Fájdalmas nyomást érzett egész testében, s érzékelése is megváltozott. Eltűnt a csalóka harmónia, a gyülekező párafelhők - az öröktől fogva önnön kálváriáját járó ember könnyeivel telten - gomolyogtak. A harmatos talaj már nem csillogott a hajnali csapadéktól, Atlantisz-világgá vált minden. Mint egy metszett kristály hasadékán tisztán hatolt belé a felismerés, ez a nedves földtakaró a nyomorultak, a kifosztottak, a szerencsétlen ember verejtékében úszik. Mindent ellep, mindenkit átmos, megtisztít. A végzet az ő sorsában is teljessé formálta a töredékest, s más távlatokat, a pusztulás meredekét nyitotta meg számára.
Az igaz arc – gondolta magában - nem a szépség ragyogása, az igaz portré a szenvedő ember arca. E reggelen végképp kivonta magát a kényelmes, nyugodt élet bornírt csapdái alól. Már nem volt önmaga, teljes valója eggyé vált azzal a kontúrtalan mindenséggel,” amelyből vétetett”, amely egyszerre a lét és a semmi, a fátum, az egyetemes emberi, hiszen ebben a már kifejezés nélküli állapotban, a vele együtt cirkuláló örvénylésben ott áramlik az új, az alakját kereső, jöttét előkészítő színeváltozás.