Salome a Nemzeti Színházban
Vannak előadások, amiket nehezen visel az ember. Fárasztóak, számos zavaró effekttel, értelmezési bizonytalansággal. Mint egy rejtvény, amelynek elemeit a nézőnek kell kitalálnia. Aki aztán valahogy rátalál a magyarázatokra, s ezzel elfogadja, és magáénak érzi a látottakat.
Az első jelenetben a háttérből lassú mozgással, vészjósló alak közeledik. Námán, a hóhér. Egyik karja a pallós véres élű fejében végződik. Rózsaszínű foltokkal tarkított hosszú tollszoknyája, életszerűtlen hangja, beszédhibája groteszk alakká lényegíti. Később aztán komoly fejtörések után megoldódik a rejtély. A Diana Dobreva-féle feldolgozás a madárvilágot, az ég madarait hívja segítségül az adaptáció jelképrendszeréhez. Az átvérzett szárnytollak tehát a bakó mesterségére világítanak. Díszletként neon hullahopp- karika lóg lefelé az égről, amely a fejét vesztett világunkat, a mindenkinek előre elkészített guillotine-t szimbolizálhatja. No, meg a telihold képi párhuzama lehet, vagy a teliholdhoz kötődő misztériumok titokzatos világát sejteti, amely valamiféle szörnyű kifejlet felé halad. A színpad falát is körablakok szabdalják, mintha minden embernek meg lenne a saját semmibe tátongó hasítéka, a lyuk, amely a pusztulásra, az emberi kínokra nyílik, s a bibliai történésekben kap magyarázatot. No, persze, e kezdő jelenetnek nincs az eredeti műhöz köze: ott nem szerepel egy Námán nevű hóhér, és Mirjám sem, aki hasonló tollszoknyában a tragikum, az emberi és krisztusi szenvedés közvetítője. A név is több vélemény szerint keserűséget jelent, de Mária héber nevét is sejthetjük benne. Már csak azért is, mert Keresztelő Jánost e nőalak valóban úgy öleli át, mint a piéta jelenete. Tollait az emberi gyötrelmek fekete foltokkal festik meg. Szent János is madár, egy hatalmas fekete holló, aki aztán a reszketeg, meggörnyedt, férfiatlan, lecsupaszított szentté vedlik át. A Wilde által papírra vetett darabban is találkozunk madarakkal, de másképpen. A varjú helyett a páva, az előkelő öntelt állat képe metaforizálódik:
„Salome, te ismered fehér páváimat, amik a kertben mirtuszok és ciprusfák közt lépkednek. Csőrük aranyra van festve, arany magot esznek és a lábuk bíborszínű. Ha rikoltanak, esni fog, ha pedig szétterpesztik a farkukat, megjelenik az ég boltján a holdvilág. Párosával járnak a ciprusfák és a sötét mirtuszok alatt és mindegyiknek külön rabszolgája van, aki ápolja. Néha elröpülnek a fák felett, néha a pázsiton pihennek a tavak körül.”
Valószínűleg mindenki megértette a sűrűn használt szimbólumokat: a madártollak, az ég madarai, amelyek hol feketében, hol fehérben úsztak a kivetítőn keresztül. Ebben a jelképrendszerben persze elég nehéz megérteni a lefejezett fekete hollóként megjelenő Keresztelő Szent Jánost -, valamiféle madárjóslás ez? - de mindenki érti a hóhér úr vérrel szennyezett , majd a Végzet asszonyának fekete foltos tollszoknyájának jelképiségét.
A másik elgondolkodtató alak maga a címszereplő Salome, aki gyönyörű, könnyű légfuvallatokkal, kékes tüllők lágy áramlatain érkezik a történetbe, majd fátylait vetve csak egy vonagló, hisztérikus görcsös asszonyalak rángatózik a színpadon. Talán a gonosz szellemek nyúzták a testét, ki tudja. A mindent magába kebelező hatalmi vágy a személyes szférába hatol, a bekebelezés rémképe, a szent értékek fölötti uralomszerzés, a démoni rossz bacchanáliája elevenedett meg.
A darab véreskezű gonosz asszonyok vágyainak romboló természetét tárja a nézők elé. A férfiak Wilde és Dobreva értelmezésében befolyásolhatók, nyitottabb lények. Heródes szinte könyörög Saloménak a szentember életéért, hiszen a szeretet alapú létezés megcsonkítását, a hit tekintélyvesztésének ördögi ügyeskedését látja benne. A tetrarcha maga írja János védőbeszédét, amely olyan tiszta, mint maga az élet.
Egyes műítészek szerint az előadás központi alakja sem Salome, se nem Szent János, hanem Heródes. A királyi trónteremben Heródeas királynő gyönyörű óarany jelmeze a preraffaelita Gustave Moreau festményének ihletésében készült. Az aranyló csillogásból Heródes alakja feltűnően más, eltér mindattól, ami körülveszi. Hétköznapisága kiült a megjelenésére. A vasalatlan öltöny, fehér, de mégis elhasznált ruházata a hétköznapok emberét mintázza a történetben. Heródes ember, aki nem mentes az uralkodói alűröktől, de mégis átérzi Szent János hitének erejét, a személyiség nem evilágból való voltát. Számomra a Bemerítő prédikátor megjelenése - rabságának, szenvedéseinek közepette is - az őskeresztény hit erejétől sugárzik, de nem úgy ahogy a rendezőnő megálmodta. Olyan szépnek látom, amilyennek Leonardo látta őt. A színpadon azonban egy szerencsétlen, sajnálatra méltó, profán és jellegtelen alak látszik. Ha valamit megmozdít a nézőben iránta, az csak a részvét és szánalom lehet.
Szegény Heródes ennyi véreskezű asszony között valóban szívből vágyakozhatott János szent közelségére.
Miért tapsoltam, de miért nem szerettem ezt az előadást, kérdem magamtól. Mert a modern színházi kánonnak megfelelt. Látványos, meghökkentő, szimbólumokkal teli, s mi az ami hiányzott belőle? A személyes íz, az érzelmekre hatás, a szív titkainak megszólítása. A direktor elrejtegeti a műben a saját üzeneteit, s a néző kibogozza a szálakat, s ha meg tudja magának magyarázni, ha hallja a tapsvihart, akkor elmondhatja, remek előadást látott. Szeretem Trill Zsolt alakításait, de e bemutatón csalódást okozott nekem. A fejhangon szóló okoskodásai, a történésekhez kapcsolódó szűklátókörű reakciói, a szövegformálás egysíkú rezgése mögül, nem tükröződtek érzelmi árnyalatok. Nagy Mari Mirjam szerepében (bár nem tudom, ki is az a Mirjam, aki Wilde művében nem szerepel, gondolom a bolgár szerző Alexander Sekulov művéből léphetett elő, bár a hazai közönségnek nem sokat mond ez a szereplő) a legszebb, leginkább átélt megnyilatkozást élvezhettük. Szűcs Nelli mindig is gyönyörű hangjáról, kifejezőerejéről ismert, bár e szerepben nem volt különösebb hatása a történet egészére nézve. A gonosz nők és áldozattá váló férfiak témavilága – ha a cselekményt ebből az nézőpontból járjuk körül, igazán a mai uralkodó narratívához igazodik. Wilde homoszexualitása és nőgyűlölete közismert. E tematika manapság eleve elismertségre tarthat számot. A szent és profán, a testi és szellemi kettőssége is reflektorfénybe került. E szempontból Dobreva világában Keresztelő Szent János a szenvedés, a megalázottság és az önkéntes alázatban való felemelkedés, az ember szentté válásának példázata.
„Nem az Isten hagyta el az Embert, hanem az Ember az Istent” – a rendezőasszony, Diana Dobreva így összegezte egy interjúban a misztériumjáték számára való legfőbb üzenetét.