Sárrasanda
Sárrasanda könnyű szövésű szádában érkezett a lugasba, ahol már várta Aghán pasa asszonyának követe. Bevezette őt a hatalmas palotába, majd rejtekfolyosók úttalan labirintusán át Bakhtári hálószobája előtt találta magát. Éveken keresztül vágyódott a nő után, akit sosem láthatott, számos költeményben és poémában megénekelte édes könnyű alakját, s arcát, amelyet a feredzse mindig eltakart vágyakozó tekintette elől. Íme eljött a nap, amelyért 10 hosszú éve esedezett, s az eleven női test izzó melegének sejtelmét régen meghalt felesége emléke mellé állíthatta.
Bakthári a fehér díszes ágytakarón feküdt. A férfi gyöngéd mozdulattal kioldotta a kis aranycsatot, amely a lágyan omló ruhát tartotta, s izgatóan hívta fel magára a figyelmet. Testének minden íze kitárult a férfi tekintetének. Meztelen izzás volt ez, a nő asszonyisága minden idegében, minden érzékszervében kinyílott Sárrasandának. De őt hirtelen valami megmagyarázhatatlan borzongás vette hatalmába, a női szőrzet látványa tüskés bozótnak tűnt fel előtte, a csend helyett a tenger morajlását hallotta fülében, szíve megtelt elutasítással. Állt a vágyott nő előtt, s úgy érezte, nem tud mit kezdeni ezzel a lobogással, pedig bő, török bugyogója alatt felizzottak férfias vágyai.
Tíz év óra Sárrasandát egy visszatérő álomkép kínozta, szabadulni akart tőle, de a kép mindig újra és újra tört fel tudatából.
Nem volt ez más, csupán egy test nélküli női nemi szerv; a hatalmas nagyajkak közt a duzzadó csiklók óriási tátongó térre nyíltak, a kisajkak nyílásából zajos sirályok rajzottak elő, a fodrozódó kék vízen, a kikötőben lágyan ringatóztak a veszteglő hajók. Emberek sosem jártak erre, csak az ős puszta tengerparti természet, hínárok, az árapály üledékei rejtőzködtek a sima homokban, egy hűséggyűrű, melyet az uralkodótól kapott, egy könyv, Misztikus történetek gyűjteménye, amelyet felesége halála napját megelőző este olvasott. Egy kettétépett lap Az ember tragédiája c. drámai költeményből, egy Törökországban ismeretlen magyar szerző műve, amely iskolaéveit idézte. Kagylók és kavicsok, amelyeknek már csak néhány százezer évük van hátra a homokká válás pusztuló idejéből. A méhszáj valamiféle születés előtti örök lágy hullámzásként kínálta fel magát, de egyben félt is tőle, mintha a nemlét boldog preegzisztenciája hívogatná folyton. A víz fölött gőzölgött a pára. E hullámzó folyadék felszínén látta eltűnni felesége meztelenségét, amely két alakot is őrzött magából, nászéjszakájuk pillanatait, a test ártatlan fehérségét, s a tüdőráktól megtört testet, amely úgy vonz, hogy taszít is, amelyben túlárad a lélek, amely elveszíti testi valójának kontúrjait, csúf torzságában is felemelő, vonzó és feledhetetlen. A magatehetetlen test, amely segítő kezeknek kiszolgáltatva fogadja idegen kezek érintését, a haldokló arca, amelyből a beesett szemgolyók, a kitáguló szemgödörben már csak befelé tekintenek, és megülnek Sárrasanda agytekervényeiben egy életen át. Ez a fojtó szag már a halál levegőjéből szűrődik át, tíz év óta fogva tartotta. E kitáguló képzeletbeli vagina hívogatta folyton, beléhatolni, és követni feleségének a korbonctanon látott testét, hova sodródik a múlt habjain tova.
Sárrasanda felesége halála után megnövelte magában a kötelezettségek és elvégzendő teendők körét, s egyfajta tisztaságkultusz hatalmasodott el rajta. Ez valahogy megnyugtatta, hiszen a sáros víz az álmoskönyv szerint nemcsak a halál szimbóluma, hanem beszennyezettséget is jelent. Tudatalattijában nőtt a vágy alantas érzékek kielégítésére, de tudatában fokozta az erőt, hogy saját tettein, érzelmein uralkodni tudjon. Végül is jó volt ez a Bakthári iránti szenvedély, amely úgy gondolta sosem válhat valósággá, hiszen a szép és előkelő Aghán basa felesége meghódíthatatlan ideálként élt a szívében, s távol tartotta bordélyházak szennyes promiscuitásától.
Most pedig itt áll a vágyakkal telt tüzes asszonyi ajkak között, s érzi, feltör ösztöneiből férfiassága kudarcának lehetősége, már csak szerelmi izzásának parazsai pislákoltak, s mindkettőjükön elhatalmasodott a szégyen, amely Bakthári szégyene és a sajátja is, a nőiesség megaláztatása, a nem kívánás mocska, Sárrasanda kételyei, vergődése, mit ebben az ingoványban érzett. Minél inkább akarta a lányt, annál inkább menekült volna, minél inkább ölelte Bakthári, annál erősebben oldozgatta az ölelés csomóit. Az asszonyt hibáztatta közönyéért, a fehér ágytakaró sáros televénnyé változott. Már fojtogatta a szoba szerelemmel telítődött szaga, friss levegőre vágyott, s nem érzett mást, csak szégyent.
Kimerülten feküdt a szétdúlt ágyon, s lassan elkezdett öltözködni, a nyári melegben csak a bő szádabugyogót vette magára. S amikor az ajtóhoz ért – eszébe jutott az Ezeregyéjszaka kalandja - érezte megint, hogy nem mehet így el, megint érezte a vágyat, mint tíz év óta minden nap. Odafeküdt a lány mellé, felszárította könnyeit, csókolta, ölelte. A könnyű szövésű anyag alatt megteltek vérrel a szerelem barlangjai, ahová a száda távolságtartó fedettségével hatolt. Ez az élvezet a racionalitás mezsgyéjén születik, ami megőrzi mindkét fél különvalóságát, miközben a szövet mikroszerkezetében mégis a boldogsághoz hasonló igézetben egymásba folynak.
Ez a kaland nem véletlenül emlékeztetett Szindbád, a neves tengerjáró indiai kalandjaira, hiszen Sárrasanda dédunokája volt e mesebeli pikárónak. E konzervativizmusba keményedett utódban tehát a török és indiai vér találkozott. Most azonban elevenen érezte a múltját, a véget nem lelő időt, hirtelen megfért benne minden: szent halottja s az eleven élet, hirtelen ott volt minden egyszerre, az asszony karjaiból sugárzott rá a szivárvány, szikrázott körülöttük a napfény, a tenger a kék éggel találkozott. S úszott a díszes szerelemtől lángoló ágy a horizonton, s körülölelte őket a pillanat és az örökkévalóság.