Somlyó Zoltán mint újságíró
A ma embere realista szeretne lenni, s folyton ideáljai csapdájába esik. Eltitkolni kívánja érzelmeit, s a tények, adatok páncélingjével vértezi fel magát. A napi információk olyan lelki feloldással sem mérséklik a lét immanens tragikumát, mint az együttérzés vagy a krimi igazságtevő borzongása. A halálfélelem olykor a napi hírekben ölt testet.
Somlyó Zoltán Párbaj és kultúra című kötete az újságírás klasszikus korszakához kalauzol. Ekkor még minden útszéli hír a szellem és lélek nemes matériája. A tények hol költészetté, hol egy regény modelljévé, hol súlyos-könnyű szatírává lesznek. Az olvasó megismerheti a bestiális Haverda Mariskát, a pénzéhes Tarnovszky Mária grófnőt, a szépséges Mahler Edát, aki a párizsi Olympia mulatóban szédítette a férfiakat, s akinek káprázatos ékszerei a miniszterelnökségi írnok által elsikkasztott pénzekből származtak. Egyszerre téma és kifejezőeszköz „a buja új parfümök megejtő aromája”, a „kilakozott jáspisvillogású köröm”, a bubifrizurás, bokszolni járó modern hölgy estélyi toalettje. A bölcs irónia égi szárnyakat farag a súlyos földi dolgoknak; az eset az érzelem és a szellem csiszológépén fénylővé varázsolt valóság.
Ó, boldog, bús közhelyek a szerelemről! Csak egyet hadd idézzek belőlük útravalóul: „a házasság egy háromszögű kulcstartó. Három kulcs lóg rajta. Kettő egyazon zárba illik. A harmadik szintén.” Öröm vagy bánat, játék vagy tragédia, hogy ennyire színpadi, operettszerű az élet? A mi számunkra ma már mindenképpen szórakozás.
Somlyó Zoltán (1882-1937) azonban nem olcsó mulatságokat kínál. A költőről készült egy gyakran látható fénykép. A jóképű, sármos arc, a nyakán hanyagul körbetekert sál, az elegáns kalap jótollú, de könnyűvérű tehetség benyomását kelti. Ám a büszke távolba tekintő szemek messzebbre és mélyebbre látnak, mint a fentiekból gondolható. A kultúra és önfelelősség merészen ívelt repülőgépén mi már messzebbre elszálltunk e tájak s e színfalak mögött” – írja. S valóban Somlyó Zoltán is a költő ösztönösségével találkozik a csendőrszuronyoktól kísért paraszti tökéletességgel, a rabságba esett éhes szemű munkáslánnyal, és a „végzetes renyheség asztalánál”, a „halálos egyedülvalóságban” ez a lány lesz minden ihletője, ősszerelme, a nyomorult és megnyomorított valóságért érzett felelősségtudat legfőbb forrása. Leszállva a villamosról tekintete zavartan összetalálkozik az üres zsebű, félszeg diákkal, aki az eldobott átszállójegy után hajolna. A Duna-part hosszában elnyúló gyümölcspiac víg színei közt, a vásárló hölgyek és urak tarka forgatagában az ő szeme a mezítlábas suhanc mohó tekintetébe ütközik.
A 20-as, 30-as évek feszültséggel terhes időszakának pillanatképeit megismerni - lehetne mondani - ma már felesleges. A költői árnyalatokkal megjelenítenített korkép, finom tollvonásokkal megrajzolt emberi arcélek azonban Somlyó Zoltán írásművészetének elvarázsolt birodalmában azonban halhatatlanok.
