Stefán
„Ki volt anyád, ó fattyú Szerelem,
Ha nem a sandaszemű Kétség,
S atyád, ki titkon ölelt,
a ványadt Lehetetlen.”
Szilveszter közeleg, itt-ott már robbannak a petárdák, fülsiketítő tülkök, sípok lármáznak odakint. A Nagykörúton mámoros, bódult tömegben bikafejű maskarák, tűznyelvű ördögök, a halál démoni maskarái űzik a mulandóság kérlelhetetlen királyát. Vad ugató röhej, mely azért üvölt, hogy elriassza a gonoszt, s maga is a barbárságot ölti magára. James Ensor ecsetje pingálta őket, riadt és riasztó maszkok mindahányan. Hamarosan összecsendülnek majd a pezsgőspoharak, mint a harangok a ravataltól a sírgödörig tartó utazás során, és lassan a tombolásban elfáradt zsibongó emberár mind hazaindul.
De állj meg idő, állj meg egy pillanatra, maradj még itt velem! Egy pillanatra, mely mindent magába foglal egy tömör jelentéssé lényegült Kronosz nélküli örökkévalóságba, amelybe belezsúfolódik minden tört történet, minden múlt mulatás.
Ki az apád, Stefán? A Hanzli rossz volt hozzád, durva ember. Nem ő nem lehetett,… hiszen egymás közelségét sem állhattátok. Anyád – urak ágyasa, galamblelkű cseléd. […] Honnan ez az édes zabigyerek, melyik uraság vére csorog az ereiben? Melyik úr lehetett az, akit úgy csókolt anyád, mint ahogy téged ölelt, babusgatott. Ő szívét tette a lepedőre, szolgáló, mint Mária Magdolna, tisztaságról álmodozva. Vajon ki hagyta rá, ijedt szaladásban Amerika felé a sok ezüstöt, étkészletet, polgári bútorokat? Stefán, nyugodj meg már! Nem a Hanzli volt az apád. Ezért nem kellett volna átrohanni Sankt Pöltenből, Bécsen át Budapestig. De itt úrként éltél, asszonyok vártak otthon, gőzölgött a marhahúsleves az asztalon, vártak Rád szemükben a csalódás könnyeivel és szívükön a magány fátylával. Ha végigmentél az utcán sok ismerős megsüvegelt, haverok, jómadarak, kártyabarátságok. Foszlik már minden. Fekszel az ágyon, hidegvizes borogatás alatt nőttön-nőtt agyad gazdag tekervényei közt a daganat, a rák, a gyors lefolyású. A halál nem teketóriázott, odalett minden, odavan már.
Még megfordultál kapkodva az idegsejtjeidből tünedező élet után, még elmenőben visszaintegettél lányaidnak, még ruganyos járásodat szenvedték az utcakövek. Lassan kivesztek szádból a szavak, de feltörő férfizokogásod az istenek füléig hatolt.
És búcsúztunk az óesztendőtől, hiszen az új már nem jő soha többé. Szilveszter éjszakája már nem virrad nappalra, már nem lesz napvilág, csak a törpebolygók: Ceres – az anyai, asszonyi szeretet, a baljóslatú Erisz és Plútó - a halottak égi uralkodója keringenek Veled. S mentél félelem nélkül a mámoros mulatozó tömegben, s múlttá vált a múlt körülötted, hullócsillagok és üstökösök gyűrűjében, tűzijátékok fényének glóriájában könnyűvé váltak lépteid. Őrült petárdák ősrobbanása övezett, Nagy Medve jelmezedben milliom szikrázó fényponttá hasadt a léted, felléptél a Göncölszekérre. Tűztéren át elektronjaid plazmává olvadtak, atommagjaidat lenyelte az univerzum.
Valaki hiányzik innen. Hol vagy, Stefán?
Itt vagyok veletek minden fényfolyamban, borzongatóan világítom be a fekete világlyukat, a sötét káoszt . Csillagszórók és szikraszőkőkutak, bombák, rakéták, petárdák mutatják lépéseim a Tejúton, hogy tudjátok, hová megyek. Izzó haragom gyúl a karácsonyfa égőiben, mely örökkön lázadva lángol a pusztulás csontos királya ellen.
