Úton
Úton
Agghán nehézkesen bandukolt a Kálvária úton. A drága kelméket nehezéknek érezte magán, mintha a gazdagon díszített ruhák súlya kényszerítette volna testet a földön maradásra. Talpa alatt csikorogtak a kavicsok.
Az aszaló, alattomosan tekergőző meleg láthatóan gyűrte fel a ráncokban amúgy is bővelkedő arcot. Egy pillanatra fölemelte az útra szegezetett tekintetét. Körülnézett, de minta látását is kiszívta volna a vakító napfény. Megsárgult körülötte a világ. Tompa, szürkés sárga minden. Sárga a távolban körvonalait vesztett város, sárga a föld, sárgák az elszáradt bokrok. A meleg, a fény, az egyszínűvé vált világ rontotta térérzékelését. Kilépett saját életéből.
Egy alak közeledett feléje. Mozgása légies, suhanó. A távolban, a messzeségben hatalmasnak tetszett, de ahogy közeledett feléje egyre kisebb és kisebb lett. A két emberalak egymáshoz közeledett. Könnyűség és nehézség; finom, drága kelmék és kócos szegénység. Az egyik jött a múltból, a másik bódultan imbolygott a jövő felé.
A gyermek mezítlábas, 16 év körüli fiú. Talpa mezítelenül érintkezik a forró kavicsokkal. Nem figyel lépéseire, mégis pontosan halad az öreg felé. Kikerülhetetlen. Találkoznak. A mozdulatlan lét pillanatában néznek egymásra.
A gyermek kinyújtotta kezét.
- Agghán, nem ismersz meg? – kérdezi – Agghán vagyok. Én vagyok az. Elfelejtettél? Feledted a kicsi Agghánt? ki voltál egykoron?
Agghán nem volt biztos benne, hogy valóban szóltak-e hozzá, de keze reszketett. Csörögve hullottak fiú kezébe a gyűrűk, nehéz láncok, aranypénzek.
Agghán riadt sietős lépésekkel haladt tovább. Hamar kifulladt, az egyenetlen lépések megőrizték még a képzelet emlékét. Egy pillanatra reménykedve és reménytelenül visszanézett. A gyermekifjú a távolban óriásira növekedve, a fején egy óriási hóbagollyal nézte őt. Mérföldes árnyéka Agghán lábáig ért.
Tovasietett. Saját mozgásának hangjai követték az úton. Az erőltetett iramot a szívverések hangosodó és gyorsuló ritmusa előre ütötte ki számára. Hirtelen rájött, hogy nem is siet, csak a földet érzi sietni maga alatt. Nem, valóban nem haladt, mozdulatlan áll. Feje szédült, ez okozta az érzéki csalódást.
- Talán a nagy meleg – gondolta. Aztán lassan továbbindult. A múlt színei beleömlöttek a világsárgába. Az emlékdarabok külön-külön elmorzsolódtak a hátterekben. És mégis, mögéje kúszik a múlt, és bagolyszemeivel figyel rá. Érzi magán a tekintetét. Itt van a jelenben. Nem ereszti.
A lába alatt eltűnő földdarabokat figyelte. Por és kavics. Sok-sok apró éles kövecske, puha kötöttségben, laza szerkezetben. Ha egy nagyobb kőre lép a rajta járó, a súlyosabb kődarabok alásüllyednek a kicsi kavicsok közegében. Agghán jól ismerte az ilyesfajta fizikai törvényeket, súlypontokat és erővonalakat, eddig is jól alkalmazta őket a fennmaradás szabályrendszerében. Most már a mozgása tökéletesen illeszkedett a körülményekhez. Idegpályái azonban alacsonyabb impulzusszámmal dolgoztak, s az egész test visszaesett léte megszokott monotóniájába.
Most azonban hirtelen megtorpant. Talán egy karnyújtásnyira tőle fekete nőalak állt. Az asszony úgy jelent meg előtte, hogy teste pontosan eltakarta a vakító napkorongot. A fekete figura mögött felszökő napfény, dermesztő derengést adott a látomásnak. A körvonalakat szétperzselte és mozgásba hozta ez a megvilágítás. Árnyék helyett fény. Egy nő fényárnyéka. Ajka szegletéből barna vér csordult elő.
Laiana! – nyöszörögte. Hányszor ismételte ezt a nevet, hol gyűlölködve, hol hisztérikus elfogódottsággal, hol a beleolvadás vágyával, hol az elszakadni akarás kényszerével, míg végképp e név a múlt szimbólumává, a meg nem ismert másik lágy és összetett dallamává lett. Elmúlt, elhalt, és ami elmúlt megjelenik, mint érzékcsalódás. Ami nincs? De hiszen éppen hogy van, és csak ez van!
Laiana! –suttogta. A név kimondásakor az alak zsugorodni kezdett, szinte beleszívódott a napkorongba, ahol csak egy fekete pont maradt belőle. A feketeség ekkor szédítő ugrándozásba kezdett a fényben, ami Aggján szemének erős nyomásszerű fájdalmat okozott.
A hiány uralkodik a világon, s a világhiány világokat teremt. Ezt a hiányt érezte mindig, kereste pótolni vágyva, s most rájött, hogy nemhogy valamit is elért volna, inkább ez vonta egyre kijjebb a világ peremére.
Távolodott a tárgyaktól, önmagától, önmaga keretéből: reménytelenül egyszeri és megismételhetetlen, pótolhatatlan és névtelen nyoma vesztett életéből.
Kikényszerítette magát a látvány rabságából. Levette szemét a napkorongról. Egyszerre érezte a „még napfényt”, és a „már-szürkeséget”. A pupilla előbbi gyors szűkülése is fájdalmat idézett elő. Feje zsongott, zakatolt, egy pillanatra megtántorodott.
Elcsigázva érkezett a dombtetőre. Szeme előtt kereszt, keresztek, keresztre feszítés. A fejen töviskorona, mely mélyen beleszúródik a bőr alatti idegekbe, szövetekbe, zsigerekbe. A szenvedő lét királya; az isteni bűnbak.
A tárgyak mellé húzódó árnyékok élesítik a dolgokat. A viszonylatok beredőzik a síkok egyhangúságát. A nap égető ereje eltűnt, a földnek adatott, ami eddig nap volt, most a földdel válik egyenlővé. A tárgyszerűség még mozdulatlanul uralkodik. A tárgyak azonban csak a tények takarói. Most úgy érezte, hogy eddigi útja könnyű repülés volt a múlton, a világon át, a másság tisztítótüzében perzselt önmaga felé.
Kereszt emelkedik előtte, de szeme még önmagát méricskéli. Kezét fölszegzi önmaga keresztjére, önmaga szenvedésének szögeivel.
A látvány tovatűnik. Mindörökre. Agghánnak hívnak! – hallatszik sóhajszerű kiáltása, míg alakjának körvonalai szétfoszlanak, a test egykori kontúrjai belefolynak a háttérbe. Vörös foltot hagy a fakó világon.