Az amatőr
Gyönyörű napsütésben nyúltam el a plázson. A folyó menti, mesterségesen kialakított homokos talaj egy mesés tengerparti nyaralást varázsolt ide. Minden békés és nyugodt körülöttem, mintha kimenekült volna innen minden földi rossz, s pusztán a létező jó élvezetében lubickolnék. Nem volt itt semmi más csak napfény, a természet hangjai s a vízközel páradús szaga, amelybe moszatok, algák bódító fűszeres illata keveredett. Néztem a fölöttem úszó gomolyfelhőket, amelyek különös alakzatokat formáltak, s vonultak egyre sebesebben a kék égbolton. Egy partra húzott csónak orra ringott a vízen, a természet ősi elemeire, a föld és víz játékára bízva magát. „Mi az öröm? Ráadás a jajra […] Mirabeau-híd alatt fut a Szajna” – rémlett fel a kedves francia szimbolista örökzöldje az emlékezetemben. Jólesett az egyedüllét, amely most az élet misztikus szféráival való együttlétnek tűnt, s nem zavarta semmi ezt az állapotot. Nem gondolat volt ez, hanem metafizikai tapasztalat, szavakba nem tördelt életérzés.
A szabadstrand kijáratától néhány méterre – az itt fürdőzők jól ismerték a lehetőséget - egy öreg horgász lakott, aki a ladikját fű alatt olykor kölcsönadta egy-egy órára ötszáz forintért, s ilyenkor a kocsma gőzkamrájában a boldogság sörhabjába merülve szebb életről álmodozott.
Ellöktem a hajót a parttól. A folyó lágy sodrása alig érezhetően távolított a fürdőszakasztól. Behúztam az evezőket, s belefeküdtem a hajótestbe, s élveztem a gyöngéd ringást, amely gyermekkorom hintáinak emlékét idézte fel bennem. Talán egy pre-egzisztenciális élmény ez, egy ősi vizes közegben való élet tapasztalata és boldogsága, lebegés a formálódó idő és az időtlenség torkolatában.
Talán egy óra is eltelt így, amikor egyszer csak éreztem, hogy a sodrás felerősödik, s a ladik mozgása felgyorsult. Az evezőfogóba helyeztem a lapátokat, s először próbáltam kikerülni a hajó billegését, majd próbáltam a part felé húzni a hajótestet, de hiába. Az egyenletes előrehaladás ellenére a hátrafelé evezéssel sem tudtam lassítani a csónakot, amely mégis egyre inkább kikerült irányításom alól, amelyet egy kisebb örvény idézett elő. Az időjárás sem kedvezett helyzetem jobbrafordulásának. Megvastagodtak a felhők fölöttem, az eső is eleredt, s a szél bizonytalanná tette a nem tervezett utazást. Ó, milyen unalmas és hétköznapi, s mégis milyen szívszorítóan félelmetes mindez! S már ismét lefoglaltak a teendők, a baleset elkerülésére összpontosítottam. Behúztam a jobb oldali evezőt, s lágyan próbáltam a part felé húzni a hajótestet, de az túlzott lendületet kapott, s csak megfordult saját tengelye körül. A feltámadó szél is közbeszólt a manőverezés sikerébe. A folyó egyre szűkebb mederben folytatta útját, s egyre vadabb, megzabolázhatatlan erejű rohanássá változott. Az alattam kavargó áradat fekete lett a viharban felkavarodott iszaptól, s a sáros piszkos közegben az evezők sem működtek rendeltetésük szerint. Mintha ősi archetipikus szimbólumok miliőjében történne velem mindez a vörös égbolt alatt s a mocskos zöld üledékes felszín fölött képek úsztak a szemem előtt értelmezhetetlen, zavaros képek, mint az életem. Elmosódott okmányok, vágóhíd, mandalák, gazdátlan fog, Vajda Lajos textilrajzolatai, nagyanyám fotelja, s apám egy jókedvű köszöntő integetése, óh, bár több lett volna belőle. Nem…, össze kell szednem magam, s a feladatra koncentrálnom,… de már késő, az egyik lapátot egy felcsapó hullám felkapta, s már nem tudtam elérni – a habok végzetesen elsodorták. Most már csak a testemmel egyensúlyozhattam a hajótestet, amely rendületlenül haladt a véletlenek által kijelölt sorsvonalon. Az én regényemet vízzel írták. Irodalommá váltam, amely nem az én alkotásom. Más kéz kavarta fel a sorok hullámait, mások gondolatain hánykolódtam. Viharzó, extatikus költészet. Versek és történetek bukkantak elő, amiket, azt hittem - már réges-rég elfeledtem Petrarca, Rimbaud, Tóth Árpád, József Attila, Ottlik,… mint tartalomjegyzék jelölték a „most” szakadékát, az enyémet, ami csak az enyém, az én végzetemet, az én kusza semmibe vetett életemet.
„Ó a vér és könny modern özönvizébe vetve […] – s egy másik verssor csapódott hozzá […] – a mélységek hintáit s kanyargó áramát láttam […] – idéztem, de már tódult föl a következő – az idő árján úgy remegtek”
Elvesztettem az egyensúlyomat, dülöngéltem, s a félelem fojtogatott. Egy hullám felborította széllelbélelt hajómat. Belékapaszkodtam, s próbáltam minél biztosabb fogást találni életem tartozékával, e rozzant bárkával, amellyel együtt tehetetlenül sodródtunk tova. A minden jelentéktelen örvényébe kerültem: láttam Pompei pusztulását, Róma égését, ott voltam Sztálingrád lövészárkaiban, s a valaha volt emberiség atlantiszvilága pörgött, forgott körülöttem, hogy eggyé váljak a holtak milliárdjaival. Már nem akartam a felszínen maradni, éreztem a hínárok és holt nyálkás vízililiomok súrlódását a testemen, lélegzetem buborékjai, mint egy szakadt gyöngyfüzér szerteszaladtak, s a maradék világ villanásai, mint a képernyőkímélőn megjelenített színes áramló szalagok fonódtak rám. Érzékeim járhatatlanná váló labirintusainak egy-egy rejtőzködő, élni akaró idegsejtje jelentette, hogy már nem vagyok, itt kezdődik a nemlét, mint ahogy – ha belegondolok - sosem voltam máshol, csak a semmi előterében.
Adatvesztés.
A vízparton bosszúsan csapta le a laptop tetejét a neves író, s mérgében, s a sikertelen munka tudatában néhány csepp vízzel locsolta arcát, s elnyúlt a napernyő hűvös árnyékában.